Elvakított hajósok és kiabáló SZOT üdülősök fogadták az új jelzőrendszert, ami nyugdíjba küldte a kosarakat és a rakétákat.

 Gyerekként még ezt a piros kosarat figyeltük

Forrás: Fortepan

A Balaton közismert szeszélyessége, a hirtelen, szinte előzmények nélkül lecsapó viharok már nagyon régóta okoznak fejtörést az idelátogatóknak és a mindenkori kormányzatoknak egyaránt. Hogy valamilyen viharjelző rendszerre szükség lenne, az már nagyon régen nyilvánvalóvá vált, ám az első hálózat csak 1934-ben kezdte meg a működését. Ráadásul a rendszer nagy része áldozatul esett a II. Világháborúnak, és a helyreállítás csak nagyon döcögősen haladt. Hat éven keresztül, 1951-ig nem állt rendelkezésre egy olyan átfogó, a viharok előrejelzésére szolgáló rendszer, melyet a tó minden részéből megfelelően lehetett volna észlelni, és ez bizony meg is látszott az akkori időszak vízbefúlási statisztikáin. Ekkor azonban létrehozták azt a szolgálatot, mely több, mint 30 éven keresztül szinte változatlan formában jelezte az érkező viharokat a magyar tenger környékén. Ekkor vezették be az első fokozatra figyelmeztető sárga- illetve a második fokozatú vihar esetén fellövendő piros rakétákat, a viharágyúkat és a piros kosár használatát is.

            Hosszú éveken keresztül ezek a jelzések együtt jártak a balatoni nyarakkal és mindenki tisztában volt vele, hogy hol láthatja a legközelebbi árbóckosarat, ha a vízbe szeretne menni. Sajnos azonban ez a rendszer már a korai években is sok sebből vérzett, és egyre kevésbé volt képes ellátni a funkcióját. A kosarak ugyan messziről is jól látszottak, ám a kezelésükre nem jelöltek ki felelős embereket, hanem általában az kerekezett ki a mólók végén álló oszlopokhoz, aki éppen mozgósítható volt, és a vihar elmúltával gyakran senkinek sem akadt kedve/ideje a jelzés alaphelyzetbe állítására. Ilyen esetekben a piros kosarat félárbócon hagyták – ami egyébként a sárgajelzésnek felelt meg -, akár hosszú napokig. Mire a naptár a nyolcvanas évekre fordult, addigra a gyakran egész szezon alatt sárgajelzést adó alkalmatosságokat már senki sem vette komolyan. A rakéták sokkalta megbízhatóbban működtek, ám ezeknek is akadt gyenge pontjuk.

            Hiába lőtték a fényjelzéseket lelkiismeretesen az égre a Meterológiai Szolgálat jelzései alapján a tó szinte minden partszakaszáról, ha még így is jócskán maradt a vízfelületnek olyan része, amely túl messze esett a fellövés helyétől. Ha valaki éppen nem arra nézett, ahol a sárga vagy piros villanás látszott, akkor le is maradt a jelzésről. Mire a hang a füléhez ért és a megfelelő irányba fordult, már csak egy szürke füstcsíkot látott az égen. A mind nagyobb balatoni forgalom következtében már a Kádár rendszer korai éveiben is felmerült, hogy egy jóval megbízhatóbb viharjelző rendszerre lesz szükség. Az akkori rohamtempójú fejlesztések időbeosztásához híven röpke tíz év alatt el is jutottak a kísérletezési stádiumig.

Forrás: Fortepan/ Nagy Zoltán

Ekkor már a hetvenes évek közepét írtuk, de további több, mint tíz évnek kellett eltelnie, mire – külföldi minták alapján – formálódni kezdett a jóval modernebb jelzőlámpás rendszer. A késlekedés oka többek között a nagyszámú ellenző folyamatos nyomása is volt. Az ellenérvek között első helyen az a félelem állt, hogy a néma villogást nem lehet időben észrevenni. Mivel nincsen semmilyen durranás, így a habokat élvező proletárok nem értesülnek majd időben a veszélyről. Ennek az érvnek a méregfogát később úgy húzta ki a kormányzat, hogy a SZOT üdülőkben kötelezővé tették a fürdőzők figyelmeztetését a személyzet által. Szintén gyakran hangoztatott ellenérv volt, hogy az éjszakai időszakban a villogó fények megnehezítik a hajósok tájékozódását, sőt közeli elhaladáskor akár el is vakíthatják őket. Bár a mintául szolgáló bódeni tó rendszere esetében ilyen problémák nem merültek fel, az aggodalmaskodóknak legalább azt sikerült elérni, hogy az új jelzőfényeket ne a kikötőkben, a korábbi kosarak oszlopaira telepítsék. Végül harminc évvel ezelőtt, 1988-ban felállt az akkoriban csúcsmodernnek számító és ma is működő számítógépes rendszer. A teljesen magyar fejlesztésű hálózat már az első idényében is zajos sikernek bizonyult a korai félelmek ellenére. A telepítés évében a korábbi százat is meghaladó fulladásos halálesetek száma alig ötödére csökkent.  

            Az új jelzőrendszer 400 wattos lámpákból és az azokat vezérlő – akkor még igen ritkának számító - IBM számítógépből állt. A lámpák körül forgó tükörrendszer adta meg a villogás sebességét, mely abban az időben még eltért a mai értékektől. 1988-ban a sárgajelzést még 30, a piros vészjelzést 60 percenkénti villanás mutatta. A ma használt 45, illetve 90 villanás a 2004-es Uniós jogharmonizáció miatt került bevezetésre. A szabályok azonban már akkor is a maihoz hasonlóak voltak: első fokú – sárga – riasztás esetén a fürdőzőknek és a csónakoknak a part 500 méteres közelébe kellett húzódni. A piros jelzés felvillanásakor a fürdőzőknek 100 méter volt a biztonságos távolság, a csónakoknak és kisebb vitorlásoknak pedig azonnal ki kellett kötnie.

            A viharjelző rendszer telepítését 1987 utolsó harmadában kezdték el és a következő év május elsején működésbe is lépett. A kor viszonyai között nem meglepő, hogy a hálózat teljes költségét a mai napig sem lehet pontosan tudni. A korabeli források 30-35 milliós összegről beszéltek a vezérlő számítógépek nélkül (két párhuzamos rendszert alakítottak ki, hogy meghibásodás esetén a második gép tovább működtethesse a fényeket). Ám a szkeptikusabb sajtóorgánumok szerint a teljes költség inkább 50 millióra rúghatott, és az éves fenntartás további 5 millió forintot tett ki.