Szipuzás, Parkán és máktea, avagy így drogozott fillérekért a Kádár-kor fiatalja.
Szipuzás az előző rendszerben
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
A szocializmus idején drogozás nem létezett, vagyis hivatalosan nem. A Kádár-kor erkölcsi rendszere szerint ugyanis egy hithű, boldog kommunista ifjúnak nem volt szüksége drogra és bódulatra, hiszen minden rendben volt. A drogokat és az ezzel kapcsolatos társadalmi folyamatokat kifejezetten a rothadó kapitalizmus csökevényének tartották, így az akkori újságok kárörvendezve cikkeztek az amerikai Nixon elnök drog elleni akcióiról, és arról, hogy például Marseille-ben éppen mekkora heroinszállítmányt fogtak a francia rendőrök. Maga a drogozás – mint tevékenység - a rendőrség hatáskörébe tartozott, akik viszont sokkal inkább tartottak a hippik és galerik szocializmus ellenes politikai hőzöngéseitől, mint attól, hogy a fiatalok bebódulnak. Pedig a valóság teljesen más lehetett. Már 1969-ben regisztrálták az első drogtúladagolás következtében elhunyt fiatalt, és ezek után a 70-es évek elején egyre-másra jöttek a ragasztózacskós esetek, amelyek bizony olykor-olykor végzetesnek bizonyultak.
Az első hivatalos kutatást egyébként nem is kriminalisztikai szakemberek, hanem orvosok bonyolították le a hazai drogfogyasztásról 1975-ben, ugyanis ők voltak azok, akik a legtöbbször találkoztak a különböző szerhasználókkal, és kevésbé hitték el az állami propagandát, miszerint nálunk senki nem drogozik. Érdekes, hogy a kutatásban a megkérdezett középiskolások majd 5%-a nyilatkozott úgy, hogy már használt valamikor valamilyen kábító hatású szert. Nem csoda hát, hogy a 70-es évek közepére már maga Aczél György ( kultúráért és ifjúságpolitikáért felelős miniszter akkoriban) is tájékoztatást kért párttársaitól drogügyben. Pedig ebben az időben még nem léteztek dílerekkel teli diszkók és a hozzáférhető szerek is igen különböztek a manapság ismert anyagoktól. De vegyük is sorra a 70-es évek kábítószeres világának fő jellemzőit.
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
Az egyik fő jellegzetessége ennek a világnak az volt, hogy nem szerepeltek benne bűnözők és dílerek. Pár forintból egy kis leleményességgel jól beszívhattak a fiatalok, csak jól értesültnek, bátornak és menőnek kellett lenni. Azok, akik a hallucinációkat kedvelték, betértek egy ÁPISZ boltba és felvásárolták a Palmatex és egyéb ragasztókészleteket, vagy megcsapolták a festő unokatesó hígítós ládáját. Ezután pedig irány a park, ahol zacskóba töltötték a „kincseket”, és azt a szájukra/orrukra húzva elindultak a nagy utazásra. Persze már akkoriban is léteztek olyanok, akik inkább lazulni szerettek volna, és akiknek nem tűnt túl vonzónak a zacskós sztori. Ők inkább lenyúlták anyuci gyógyszeres szekrényét: altatókat, fogyasztószereket vettek be némi kis alkohol kíséretében. Az 1970-es évek elejétől a Parkán nevű gyógyszer számított a legnépszerűbbnek a bódultságkereső fiatalok körében, amelyet eredetileg a parkinson kórosok kezelésére alkalmaztak. Mivel a Parkán felhasználása sokszorosára duzzadt az országban – állítólag nem is diagnosztizáltak annyi beteget – mint amennyit eladtak a tablettából, a 80-as években új szerek után kellett néznie a bódulatra vágyó fiataloknak, mert jelentősen megszigorították a forgalmazást. Ekkor lett népszerű a Noxyron(barbiturát tartalmú korabeli altató), a máktea, illetve intravénásan a Hydrocodin. Ez utóbbi egyébként hatásában állítólag nagyon hasonlított a heroinra. Aki pörgésre vágyott, az a Gracidin fogyasztótablettát szedte és az Aktedront, amelyek amfetaminszármazékok voltak.
Mivel a magyarok már akkor is a mákos bejigli bűvöletében éltek, és országszerte a kiskertek is tele voltak a növénnyel, így a függők között igen népszerűek voltak a különböző mák alapú szerek. Előszeretettel főztek mákteát száraz gubókból, nyaranta pedig megcsapolták a mákültetvényeket, és a zöld gubókból kifolyó nedvből készítettek ópiátos anyagokat. Állítólag a lengyel fiataloktól tanultuk a tömény ópium készítését, akik a mákteát különféle eljárásokkal sűrítették és dolgozták át, hogy intenzívebb legyen a hatás. Kutatások szerint egyébként míg a 70-es évek elején alig 150-200 kábítószerest tartottak nyilván, addigra ez a szám a 80-as évek közepére elérte a több tízezer főt. S bár a 80-as évekre már nálunk is sokan lelkesedtek a Hair című musicalért, sőt a művészeink egy része külföldön hozzá is jutott a kokainhoz, a fűhöz vagy LSD-hez, a magyar piacon való megjelenésük még váratott magára. Így köszöntött be 1989-től az új politikai korszak egy teljesen szűz piacra, ahol megjelentek elsőként az albán speedárusok és velük együtt a nyugati alvilág a maga jól ismert szereivel. Így a drogértékesítés recepthamisítós, szipuzós, filléres menőzésből hirtelen nagyszabású alvilági biznisszé változott.
Ha retró mániásoknak, kvíz mágusoknak vagy csak saját magának keres karácsonyi ajándékot, vessen egy pillantást a Tó-retró blog 2020-as falinaptárára!
