Harminc éve villant fel az első balatoni viharjelzés

2018. június 26. - Lynxa

Elvakított hajósok és kiabáló SZOT üdülősök fogadták az új jelzőrendszert, ami nyugdíjba küldte a kosarakat és a rakétákat.

viharjelzes1.jpg

 Gyerekként még ezt a piros kosarat figyeltük

Forrás: Fortepan

 

A Balaton közismert szeszélyessége, a hirtelen, szinte előzmények nélkül lecsapó viharok már nagyon régóta okoznak fejtörést az idelátogatóknak és a mindenkori kormányzatoknak egyaránt. Hogy valamilyen viharjelző rendszerre szükség lenne, az már nagyon régen nyilvánvalóvá vált, ám az első hálózat csak 1934-ben kezdte meg a működését. Ráadásul a rendszer nagy része áldozatul esett a II. Világháborúnak, és a helyreállítás csak nagyon döcögősen haladt. Hat éven keresztül, 1951-ig nem állt rendelkezésre egy olyan átfogó, a viharok előrejelzésére szolgáló rendszer, melyet a tó minden részéből megfelelően lehetett volna észlelni, és ez bizony meg is látszott az akkori időszak vízbefúlási statisztikáin. Ekkor azonban létrehozták azt a szolgálatot, mely több, mint 30 éven keresztül szinte változatlan formában jelezte az érkező viharokat a magyar tenger környékén. Ekkor vezették be az első fokozatra figyelmeztető sárga- illetve a második fokozatú vihar esetén fellövendő piros rakétákat, a viharágyúkat és a piros kosár használatát is.

            Hosszú éveken keresztül ezek a jelzések együtt jártak a balatoni nyarakkal és mindenki tisztában volt vele, hogy hol láthatja a legközelebbi árbóckosarat, ha a vízbe szeretne menni. Sajnos azonban ez a rendszer már a korai években is sok sebből vérzett, és egyre kevésbé volt képes ellátni a funkcióját. A kosarak ugyan messziről is jól látszottak, ám a kezelésükre nem jelöltek ki felelős embereket, hanem általában az kerekezett ki a mólók végén álló oszlopokhoz, aki éppen mozgósítható volt, és a vihar elmúltával gyakran senkinek sem akadt kedve/ideje a jelzés alaphelyzetbe állítására. Ilyen esetekben a piros kosarat félárbócon hagyták – ami egyébként a sárgajelzésnek felelt meg -, akár hosszú napokig. Mire a naptár a nyolcvanas évekre fordult, addigra a gyakran egész szezon alatt sárgajelzést adó alkalmatosságokat már senki sem vette komolyan. A rakéták sokkalta megbízhatóbban működtek, ám ezeknek is akadt gyenge pontjuk.

            Hiába lőtték a fényjelzéseket lelkiismeretesen az égre a Meterológiai Szolgálat jelzései alapján a tó szinte minden partszakaszáról, ha még így is jócskán maradt a vízfelületnek olyan része, amely túl messze esett a fellövés helyétől. Ha valaki éppen nem arra nézett, ahol a sárga vagy piros villanás látszott, akkor le is maradt a jelzésről. Mire a hang a füléhez ért és a megfelelő irányba fordult, már csak egy szürke füstcsíkot látott az égen. A mind nagyobb balatoni forgalom következtében már a Kádár rendszer korai éveiben is felmerült, hogy egy jóval megbízhatóbb viharjelző rendszerre lesz szükség. Az akkori rohamtempójú fejlesztések időbeosztásához híven röpke tíz év alatt el is jutottak a kísérletezési stádiumig.

viharjelzes2.jpg

Forrás: Fortepan/ Nagy Zoltán

           

Ekkor már a hetvenes évek közepét írtuk, de további több, mint tíz évnek kellett eltelnie, mire – külföldi minták alapján – formálódni kezdett a jóval modernebb jelzőlámpás rendszer. A késlekedés oka többek között a nagyszámú ellenző folyamatos nyomása is volt. Az ellenérvek között első helyen az a félelem állt, hogy a néma villogást nem lehet időben észrevenni. Mivel nincsen semmilyen durranás, így a habokat élvező proletárok nem értesülnek majd időben a veszélyről. Ennek az érvnek a méregfogát később úgy húzta ki a kormányzat, hogy a SZOT üdülőkben kötelezővé tették a fürdőzők figyelmeztetését a személyzet által. Szintén gyakran hangoztatott ellenérv volt, hogy az éjszakai időszakban a villogó fények megnehezítik a hajósok tájékozódását, sőt közeli elhaladáskor akár el is vakíthatják őket. Bár a mintául szolgáló bódeni tó rendszere esetében ilyen problémák nem merültek fel, az aggodalmaskodóknak legalább azt sikerült elérni, hogy az új jelzőfényeket ne a kikötőkben, a korábbi kosarak oszlopaira telepítsék. Végül harminc évvel ezelőtt, 1988-ban felállt az akkoriban csúcsmodernnek számító és ma is működő számítógépes rendszer. A teljesen magyar fejlesztésű hálózat már az első idényében is zajos sikernek bizonyult a korai félelmek ellenére. A telepítés évében a korábbi százat is meghaladó fulladásos halálesetek száma alig ötödére csökkent.  

            Az új jelzőrendszer 400 wattos lámpákból és az azokat vezérlő – akkor még igen ritkának számító - IBM számítógépből állt. A lámpák körül forgó tükörrendszer adta meg a villogás sebességét, mely abban az időben még eltért a mai értékektől. 1988-ban a sárgajelzést még 30, a piros vészjelzést 60 percenkénti villanás mutatta. A ma használt 45, illetve 90 villanás a 2004-es Uniós jogharmonizáció miatt került bevezetésre. A szabályok azonban már akkor is a maihoz hasonlóak voltak: első fokú – sárga – riasztás esetén a fürdőzőknek és a csónakoknak a part 500 méteres közelébe kellett húzódni. A piros jelzés felvillanásakor a fürdőzőknek 100 méter volt a biztonságos távolság, a csónakoknak és kisebb vitorlásoknak pedig azonnal ki kellett kötnie.

            A viharjelző rendszer telepítését 1987 utolsó harmadában kezdték el és a következő év május elsején működésbe is lépett. A kor viszonyai között nem meglepő, hogy a hálózat teljes költségét a mai napig sem lehet pontosan tudni. A korabeli források 30-35 milliós összegről beszéltek a vezérlő számítógépek nélkül (két párhuzamos rendszert alakítottak ki, hogy meghibásodás esetén a második gép tovább működtethesse a fényeket). Ám a szkeptikusabb sajtóorgánumok szerint a teljes költség inkább 50 millióra rúghatott, és az éves fenntartás további 5 millió forintot tett ki.   

A bejegyzés trackback címe:

https://toretro.blog.hu/api/trackback/id/tr3314073287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

miketbeszéltek 2018.06.26. 22:14:33

Fényes nappal sokszor akkor is alig látható a villogás, ha az ember tudja, hogy hol kell nézni. Szerintem továbbra is jó lenne a rakéták figyelemfelhívó durranása.

ComLo 2018.06.27. 06:37:56

@miketbeszéltek: Ez így leírva szimplán nem igaz, rengeteget vitorláztam a Balatonban, nagyon ritkák azok a helyek, ahol csak 1 viharjelzés látható, általában fényes nappal, min 1, de inkább 2 vagy 3 fény is látszik. Már ha van rajta jelzés.

Amúgy az jobban zavart mindig is, hogy elsőfokú viharjelzést, szinte mindig konstansan volt, amikor csak meglebbent, egy sportolásra kicsit is alkalmas szél, és az esetek 99%-ban nem lett belőle vihar.

efi 2018.06.27. 12:37:27

"a vihar elmúltával gyakran senkinek sem akadt kedve/ideje a jelzés alaphelyzetbe állítására. Ilyen esetekben a piros kosarat félárbócon hagyták "
Ha senki nem ment oda intézkedni, akkor hogyan került mégis félállásba. Ha meg odament, akkor miért nem alaphelyzetbe?

És egyébként sem viharjelző, hanem valójában széljelzőrendszer. 40 km/h alatt, 40+ és 60+ fokozatokkal. Ezért csodálkoznak sokan, amikor szikrázó napsütésben fúj az 50 vagy 70 km/h-s szél, hogy de hol marad(t) a vihar?

Jobb és közép 2018.08.01. 20:39:13

Magyarul tudni nem ártana. Az a mondat, hogy "1988-ban a sárgajelzést még 30, a piros vészjelzést 60 percenkénti villanás mutatta." azt jelenti, hogy 30 vagy 60 perc alatt villant egyet, vagyis félóránként, illetve óránként. A mondat helyesen: 1988-ban a sárga jelzést még percenként 30, a piros vészjelzést percenként 60 villanás mutatta. De akár azt is lehet írni, hogy 30 villanás / min., vagy 60 villanás per perc, ahogy tetszik, úgy is értjük.