Csalt akkor mindenki, a vendéglátósok, a boltosok, sőt még a gyárak is. Vizezés, újrahasznosítás és trükkös mérések a Kádár-korszakból.
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
Bár a vendéglátásban elkövetett csalások nem a Balaton környékének „kiváltságai” voltak a 70-es években, mégis a nagy turista forgalom következtében talán itt fordultak elő a legnagyobb számban. A korabeli ellenőrzési jegyzőkönyvek tanulsága szerint csupán azt csapták be a tó környékén, aki betért vásárolni bármilyen vendéglátóhelyre (bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy aki a boltban vásárolta meg az ételét-italát, azt is csúnyán átejtették, de erről majd később). Magukat a lehúzásokat szemlélve találunk több olyat is, amin ma sem lepődünk meg, ám néhány módszer még a harcedzett ellenőröket is meg tudta lepni.
Hogy vizezték a bort vagy éppen kevesebbet öntöttek a szeszeszes italokból, azon senki sem lepődik meg. A meghökkentő inkább az a mérték volt, ahogyan lehúzták a munkában megfáradt proletárokat vagy éppen a tőkésországból érkezett turistákat. Akadt olyan év, amikor a szezonban végzett több száz ellenőrzésnél minden(!) esetben mást kaptak az ellenőrök, mint amit megrendeltek. A leggyakrabban a fröccsbe kevesebb bor és jóval több szóda került, de akadt olyan hely is, ahol triplán vizezték a szőlőből készült italt. Már a beérkezéskor, a hordókba is löttyintettek egy kis vizet, majd a kiméréshez használt kancsók is hígításra kerültek, végül kettő helyett csak egy dl borszerű anyag került a fröccsbe. Egy másik esetben a kirendelt 7,5 dl vermut a mérések után csak 4 dl-nek bizonyult, de legalább látványossá és hideggé tette az italt a rengeteg poharakba kerülő jég. Ráadásul volt olyan felszolgáló, aki a csalást az ellenőr előtt követte el, amikor a mérőpoharat látványosan felöntötte a jelölésig, ám később kiderült, hogy a mérce alját behorpasztották így mégis kevesebb fért bele.
Szintén kevesebbet mértek általában a söröskorsókba is, és a Zimmer Feri című film kávéjelente sem volt légből kapott. Egy ellenőr ugyanis egy jó erős duplát kért egy étteremben, amiről a vizsgálatkor kiderült, hogy mindössze 2,5 gramm kávét látott szerencsétlen ital (hogy a főzőbe töltött porban mi lehetett még, az sajnos nem derült ki). A gépi üdítőitalok és a szörpök esetében pedig 10-ből 4 alkalommal adagoltak kevesebbet a vízhez. Persze a nagyüzemi csalás nem kizárólag a vendéglátóegységek kedvenc sportja volt. Előfordult, hogy a kereskedők vagy már maguk a gyártók is tilosban jártak.
Ha már italokról beszélünk, akkor említsük meg rögtön az egyik szeszgyárat, ahol szilvapálinka került az üvegekbe és a vizsgálatok kiderítették, hogy általában 15-, de némely üvegnél 20 százalékkal sikerült kevesebbet tölteni beléjük, mint ami a címkén szerepelt. Öröm az ürömben, hogy az alkoholfok eltérése ennél kevesebb, általában „csak” 10 százalék körüli volt. De nem jártak sokkal jobban az ételek sem.
Állandóak voltak a minőségi kifogások a szétrághatatlan kolbászok és a tepertő kinézete miatt is. Ez utóbbi esetében a gyári minőség folyamatosan hullámzott és leggyakrabban hatalmas és szinte színtelen, máskor megfelelően átsült, de morzsaméretű volt az elkészült termék. Az angolszalonnák esetében már nehezebb volt észrevenni a turpisságot, de a vizsgálatok nem egy esetben felderítették, hogy fele-fele helyett 30-70 százalékban tartalmazott húst és zsírt.
Szintén sokan emlékezhetnek a gyanúsan könnyű vagy éppen íztelen termékekre is. Nem is véletlenül. Több termék volt állandó szereplője a vizsgálati jegyzőkönyveknek. 1970-ben a keszthelyi tejüzem például olyan pálpusztai sajtokat készített, melyek 20 százalékkal voltak könnyebbek a csomagolásra írtnál, persze változatlan áron. Szintén ekkora volt az eltérés szinte minden kenyér esetében, bármikor is vizsgálták azokat.
Forrás: Fortepan/ Urbán Tamás
Volt azonban olyan, hogy az ember többet kapott a pénzéért, legalábbis vízből. Na nem ásványvízből, hanem a túró által tartalmazottból. Ezt a mátészalkai tejüzem hozta egyébként tető alá. De volt olyan fagylalt- és tésztaüzem is, akik sajátosan értelmezték a spórolást és mindkettő a tojást érezte feleslegesnek a végtermék esetében (igaz a fagyisok a tejet is). Persze az ember még akkor sem lehetett teljesen elégedett, ha esetleg – ritkán történt ilyen – a gyárból tökéletes minőségű termék került ki. Mert ott volt még a kereskedelem, mely az ellenőrök adatai szerint a csalások 80 százalékáért volt felelős...
Emlékszünk még a zacskós tej előtti időkre? A kiváló kannás tejekre? Ez volt a KÖZÉRT-ek kedvenc áldozata. A vizsgálatok idején, minden évben fény derült olyan 17-20 százalék körüli vizezésre. De akadt olyan ellenőrzés is, amikor egy alkalmazott éppen a gomolyatúróba gyúrta a vizet, hogy növeljen a mennyiségen. Mindezt elsősorban a szigor szülte, ugyanis az ÁFÉSZ igen rossz néven vette, ha valamilyen áruféleségből túlrendeltek a boltok és az rájuk romlott. Kreatív megoldásként ilyenkor a megsavanyodott tejből készítettek túrót, ami egy újabb csodás élménnyel gazdagította a magyar gasztronómiát. Mindezt akkor, amikor még lejárt szavatosságú ételt is lehetett árulni!
Meglepő, de így volt: 1974 április 1-e előtt a lejárt termékeket nem kellett kivonni a forgalomból, csupán el kellett távolítani az eredeti csomagolását és csökkentett áron kínálni azt. Arra sajnos nem találtam pontos forrásokat, hogy mekkora időtartam volt még elfogadható a szavatosság lejárta után, de a Füreden, egy hentesnél talált, három hónapja rothadó hús és az ellenőröknek felszolgált, hat hónapja lejárt sütemény már nem tartozott bele. Pedig még hatóságok szőrősszívű emberei is voltak néha meglepően elnézőek.
1977-ben ugyanis gyártástechnológiai hibának tudtak egy esetet, melyben 300 kilónyi szalámi volt érintett, és csupán egy enyhe pénzbírságot szabtak ki. Itt a nyomozás egy lakossági bejelentés és termékminta miatt indult meg, mivel az egyik munkásember úgy ítélte meg, hogy az általa vásárolt szalámi fűrészpor ízű. Mint később kiderült az elégedetlenkedőnek csak részben volt igaza, ugyanis a barnás por soha nem látott fűrészüzemet. Az színtiszta atka volt...
