Friss banán a szobákban, amerikai filmek a moziban, örömlányok és a vízig vezető piros szőnyeg. Ilyen volt az élet a titkos üdülőkben annak idején.

A József főherceg kastélyából lett tihanyi pártüdülő

Fotó: Fortepan/ Kotnyek Antal

Bár az előző rendszer pártüdülői közül kétségtelenül az Aliga I. és II. kapta a legtöbb figyelmet, az akkori kor emberének elképzelhetetlen luxus nem kizárólag abban az objektumban volt fellelhető. Ilyen szigorúan őrzött, a pártelit számára fenntartott intézmények voltak többek között Öszödön, Földváron és Tihanyban is, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Igaz ezek csupán az aligai 100 milliós apanázsnak csak a töredékéből gazdálkodhattak. Ahogy Aliga kapcsán már írtunk róla, az ilyen üdülők építése általában a politikailag nemkívánatos elemek nyaralóinak einstandjával kezdődött, és ez nem csak a leghíresebb pártüdülő esetében volt így.

            Az öszödi nyaralóhely esetében 17 villatulajdonos vehette tudomásul lógó orral, hogy remek ízléssel választott magának telket korábban, bár szerény vigasz lehetett, hogy az a legegyenlőbb elvtársaknak is tökéletesen megfelelt. A 17 telket ugyanis mindenféle kártérítés nélkül egyszerűen a pártüdülő területéhez csapták 1950-ben. Ráadásul az ott maradt villák gyakran üresen árválkodtak, mivel az igazi elit – többek között Rákosi – jobban kedvelte az aligai létesítményt, így szívesebben nyaraltak ott. Még az sem bírta jobb belátásra őket, hogy egy idő után vörös szőnyegről ereszthették a kommunizmus építésében megfáradt testüket a Balaton hűs habjaiba, amiről még a Szabad Európa rádió is beszámolt. Persze volt erre magyarázat is, hiszen a nyálkás fa stégen esetleg megcsúszhattak volna az értékes lábak.

Öszödi életkép

Fotó: Fortepan/ Kotnyek Antal

            Akkoriban a választás csupán egyéni ízlés kérdése volt, hiszen – a nyolcvanas évekig – a pártüdülők használatáért semmit sem kellett fizetni, és később sem lettek drágábbak egy SZOT beutalónál. De micsoda különbségek voltak azokhoz képest! Már reggel, amikor megérkeztek az állami autóval – ezt lemondásuk vagy leváltásuk után még legalább fél évig megtarthatták – megrendelhették az extra reggelijüket. Semmilyen gondot sem jelentett, ha valaki pirított borjúmáj habbal kívánta indítani a napját, és az ellátás minősége a többi étkezésnél is ilyen maradt. Mivel az ilyen üdülőkben alacsonyabb rangú pártfunkcionáriusok és hírességek is nyaralhattak, így a rangot azzal tisztelték meg, hogy a legfontosabb emberek az ablakok melletti asztalokat kapták. Innen hangzott fel egyébként a leggyakrabban a legendás mondat „Milyen kiszolgálás ez. Nem egy átkozott SZOT üdülőben vagyunk” (eredtileg kevésbé szalonképes kifejezéseket használtak).

            A két étkezés közötti időben a „beutaltak” a szobájukban lévő hűtőből csemegézhettek, ahol a polcok import italoktól és mindig friss déligyümölcsöktől roskadoztak (én, mint csepeli panelproletár a rendszerváltás után fogtam először banánt a kezemben, de lehet, hogy bennem volt a hiba). A szobákban egyébként a legmodernebb felszerelés kapott helyet, például már akkor – nyugati – színes televíziót szereltek be, amikor még színes adás sem volt Magyarországon. Emellett a vendég rangjához illően a szobákba „K”, „M” vagy „PB” telefonvonalat is bekötöttek. Ezek közül az első a közvetlen- a második a miniszteri, míg az utolsó a központi bizottsági vonal volt.

Fotó: Fortepan/ Vörös István

Aki ráunt a banánra, az több bárban, étteremben és lángosbüfében is vásárolhatott magának, az objektumon kívüli árak töredékéért. Egy fagylalt például harmadába került, mi a közeli strandokon, míg egy üveg alkohol áráért még egy fél decit sem kaptak volna egy szokványos balatoni büfében. Akkoriban az import cigarettát – ha sikerült beszerezni – nagyjából 20-22 forintért lehetett megvásárolni, míg a pártüdülőkben ugyanez általában 7 forintba került. De nem volt drága a vízibiciklik és a szörfök bérlése sem, melyeket akkoriban földi halandó jobbára csak a filmekben találkozhatott. Persze a vízre merészkedő elvtársak nyugalmát a kisebb üdülőkben is géppuskás őrök vigyázták a partról és a vízen posztoló őrhajókról egyaránt. Ha eddig azt gondoltuk, hogy az ilyen nyaralások eléggé eltértek a SZOT által nyújtott színvonaltól, akkor még meg sem néztük, hogy milyenek voltak az éjszakák.

            A legtöbb pártüdülő standard kelléke volt a moziterem, ahová jegy váltása nélkül ülhetett be filmvetítésre az akkori elit. A vetített alkotások azonban némileg eltértek a városi mozik kínálatától. Az ideológiailag magasan képzett elvtársak ugyanis olyan műveket nézhettek meg, melyeket kizárólag ilyen célokra szereztek be Amerikából vagy Nyugat-Európából, és a pórnép csak a másolt videokazetták időszakában ismerhették meg azokat. Így kerülhettek a vászonra olyan alkotások, mint a Szelíd motorosok vagy éppen a legfrissebb pornófilmek. Persze a feleség nélkül érkezők szórakoztatásáról is gondoskodtak, számukra hivatásos örömlányok teljesítettek szolgálatot. Ezek a hölgyek általában már régen a rendőrség látókörében voltak vidéki városokban vagy a fővárosban, és amikor szükség volt rájuk, akkor egy razzia keretében egyszerűen begyűjtötték őket.

            Bár a rendszerváltás környékén az ilyen intézmények állami dotációja megszűnt és egyenként magánkézbe kerültek, a színvonal sokáig magasan maradt a falak között. Bár a kapuk elvben már mindenki számára megnyíltak, az árak következtében sokáig csak a külföldi turisták nyaralhattak ott, ahol a korábbi pártelit. Ráadásul a személyzet beidegződései is sokáig tovább éltek. Így fordulhatott elő, hogy egy korábbi pártüdülőbe azért nem tudtak bejutni a megszállni vágyók, mert a portásbácsi közölte velük, hogy ez egy titkos objektum, ahová nem léphet be akárki..

Kérlek töltsd ki a Tó-retró blog nagy retró-kutatását (itt), amelynek eredményeit természetesen közkinccsé tesszük is a blogon is. A kutatást hiánytalanul kitöltők között retró ajándékcsomagokat sorsolunk ki!