A kisdobosok és az úttörők Petőfi Talpra magyarját harsogták, miközben a kommunista-rezsim a kokárdáktól rettegett. Így „ünnepeltük” a Kádár-korban március 15-ét.

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás 

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékének nyomán március 15-e minden korban a szabadságot és a függetlenséget jelképezte a magyarok számára, amikor a nemzet felkeltek az őket elnyomó Habsburgok és osztrákok ellen. A Kádár-korszak iskoláiban tanuló kisdobosok és úttörők is évente felkötötték a nyakkendőjüket, és kivonultak az iskola udvarára meghallgatni a Talpra magyart! De miközben a gyerekek Petőfi Sándor sorait és a márciusi ifjak pontjait idézgették, addig a szülők nemes egyszerűséggel dolgoztak. Sőt a munkahelyen még kokárdát sem volt ildomos viselni, hiszen március 15-e nem tartozott a hivatalos ünnepek közé. De vajon, hogy történhetett, hogy pont a szocializmusban ezt a napot nem sajátította ki a pártvezetés?

Ennek hátterében többféle dolog áll. Egyrészt a tavaszi időszak bővelkedett egyéb fontos ünnepekben: a Rákosi-éra idején természetesen minden évben megünnepelték Rákosi Mátyás születése napját március 9-én, s bár azért nem nyilvánították piros betűs munkaszüneti napnak, azért a munkahelyeken ezen a napon senki sem dolgozott. Szintén márciusban volt, 21-én a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója, amelyet kiemelt figyelemmel kezelt a kommunista párt, ugyanis az 1945 utáni politikai berendezkedés egyenesági elődjének tekintették az 1919-es 133 napot. Ezután következett a felvonulások napja, április 4-e, amikor arra emlékeztünk, hogy a nagy Szovjet Hadsereg miként hozta el Magyarország számára a felszabadulást. Ennyi fontos ünnep közepette valamitől meg kellett válni a pártvezetésnek, hiszen az előírt normákat és a szocialista tervet igen nehéz volt teljesíteni a gyárakban, ha állandóan ünnepeltek a munkások. Így aztán március 15-ét és 21-ét munkanappá nyilvánították, megünneplését csakis az oktatási intézményekben engedélyezték. Persze bizonyos keretek között.

Már 1951-ben azon gondolkodott a Rákosi-éra kultúrbizottsága, hogy miként lehetne a magyarok kedvenc ünnepét, március 15-ét az ideológia szolgálatába állítani. Éppen ezért eldöntötték, hogy ez a nap mindig a szegények gazdagok elleni lázadásáról fog szólni, amikor a parasztok, a hős márciusi ifjak fegyvert ragadtak, hogy kivívják a szabadságukat. Kevésbé hangsúlyozták az ünnep nemzeti jellegét és az osztrák elnyomás elleni felkelést, hiszen még valakinek eszébe juthatott volna a szovjet megszállással kapcsolatos hasonlóság. Na persze erre nem sokat kellett várni, hiszen az 1956-os forradalmároknak az egyik fő követelési pontja az, hogy nyilvánítsák ezt a napot hivatalos állami ünneppé azonnal. Az 1956-os októberi események leverése után a Kádár-rezsim is attól rettegett, hogy 1957. március 15-én ismét újra elkezdődnek az utcai harcok. S bár a kormányzata 1956 decemberében rendeletileg visszaadta ugyan a március 15-i nemzeti ünnep rangját, de 1957-ben, öt nappal az ünnep előtt, mégis munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet. S ez így is maradt egészen a rendszerváltásig.

Ugyan a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) 1967–1988 között rendszeresen megszervezte a „Forradalmi tavasz” elnevezésű rendezvénysorozatot, amelyben összekapcsolta a jeles ünnepeket: így a ’48-as forradalomra emlékező március 15-ét, az 1919. március 21-i Tanácsköztársaságot és az 1945. április 4-i fasiszta megszállás alóli felszabadulást. Mégis ez a kezdeményezés nem volt képes lehántani a nemzeti mázat március 15-éről. Azok a fiatalok, akik a KISZ-tagság helyett inkább a Szabad Európát hallgatták, és bőszen kritizálták a rendszert, a 70-es, 80-as években többször is megpróbálták méltó módon megünnepelni március 15-ét, és ellenzéki megmozdulásokat szervezni.

A Margit hídon, 1988-ban

Fotó: Fortepan/ Hodosán Róza

De ezeket a kezdeményezéseket a politikai hatalom nemes egyszerűséggel még csírájában elfojtotta. Persze a pártvezetés is érezte, hogy ez az ünnep mégiscsak fontos a magyarok számára és bizony nem a szocializmusról, hanem a szabadságról szól. Pont emiatt Kádár János is tett gesztusokat ezen a napon. Így például 1960-ban általános amnesztiát hirdettek az 56-os politikai foglyok tekintetében és még abban az évben, illetve 1963. március 15-én szabadon engedték a bebörtönzöttek 80%-át. Végül a rendszerváltó erők megjelenésével 1987. december 15-én az MSZMP Politikai Bizottságának határozata ismét piros betűs ünneppé nyilvánította március 15-ét; mi pedig 1991 óta ünnepeljük hivatalos nemzeti ünnepként.