Vajon miért nevezi legalább két nemzedék jaffának a narancsszörpöt? Utánajártunk a történetnek.
Fotó: Fortepan
Hogy tisztábban lássunk, ahhoz először is a jaffa kifejezés eredetét és a narancshoz fűződő kapcsolatát kell feltárni. Nos a jaffa valójában egy Izraelben kialakított speciális narancsfajta, mely nevét arról a városról kapta, ahol először létrejött keresztezés útján a középkorban. Ennek a fajtának több egyedi tulajdonsága van, mint például a keményebb héj, a különösen lédús hús és az alig néhány mag. A vékony, de ellenálló héjszerkezet az, aminek a jaffa nagy népszerűségét köszönheti az italgyártók körében, hiszen a gyümölcs ellenállóbb a szállítás közben fellépő hatásokkal szemben, ugyanakkor – akár nagyüzemi technológiákkal is – könnyebben hámozható, mint a többi narancsféle. Bár narancs alapú üdítőitalok már az 50-es években is kaphatóak voltak Magyarországon, elterjedésüket gátolta, hogy azok nagy része nem friss gyümölcsből, hanem narancsolaj hígításával készült. Ráadásul abban az időszakban az eltarthatóság is problémás pont volt, így a korabeli narancs alapú szomjoltók is legfeljebb 7-12 napig őrizték meg eredeti tulajdonságaikat.
Ez a gyakorlatban annyit jelentett – a kor logisztikai sajátosságainak okán -, hogy mire a proletárok találkoztak a narancslevekkel, azokból többnyire – nem túl gusztusos módon – kicsapódott az olaj, mely a cukros víz tetején úszkált. Ez a jelenség és az olaj fura íze vezetett ahhoz a téves nézethez, hogy az akkori gyümölcsleveket kátrányból állították el (bár valójában a színezéshez használt festékek kátrányalapúak voltak, de ezeket a narancsleveknél nem használták). Némi változás ugyan a későbbiekben történt, amikor a hatvanas évek elején, a Nagykőrösi Konzervgyárban üzembehelyezték az első speciális gyümölcsaprítómalmot, de mivel a péppé zúzott gyümölcsöt így is sajtolták, az eredmény szinte ugyanaz maradt. Ekkorra – lopakodó ágon – már a jaffa narancs is megjelent Magyarországon, de az igazi átütő sikerre még várni kellett. Történt ugyanis, hogy 1962-ben a Magyar Népköztársaság kétoldalú áruszállítási kedvezményt kötött Izraellel és ennek egyik folyományaként az egyedi narancsféleség is feltűnt hazánkban. Ahhoz, hogy végül a jaffa lehessen a narancsszörp szinonimája, több tényező szerencsés összejátszására volt szükség.
Azt már fentebb elemeztük, hogy a narancs alapú üdítőkkel mi volt a probléma, de az összes gyümölcslé szenvedett egy közös betegségben, melyet jó ideig nem sikerült kiküszöbölni: nevezetesen az erősen ingadozó minőség.
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
A vásárlók folyamatosan reklamálták az összes lehetséges fórumon, hogy a hatvanas években a gyümölcslevek íze és színe hetente változott. Meglepő módon ezt a jelenséget az okozta, hogy az akkori levek igen magas százalékban tartalmaztak gyümölcsöt (vagy olajat). Az akkori italok ugyanis 33 százalék gyümölcsből, 66 százalék (!) cukorból és némi adalékanyagból álltak. Azonban – különösen az olyan igazi ritkaságnak számító finomságok, mint a narancs esetében – az alapanyag olyan volt, amilyet éppen sikerült beszerezni. Azonban ebben a tekintetben a jaffa más volt. 1964-től már nem a gyümölcs érkezett igazán nagy mennyiségben az országba, hanem a könnyebben használható és kiegyensúlyozott minőségű sűrítmény!
Ráadásul ebben az évben megkezdte működését a szobi szörpgyár, mely hét termelőszövetkezet együttműködése hívott életre. Itt pedig főzéses- és a maga idejében modernek számító technológiával kezdték ontani a kiváló szörpöket. Innentől kezdve sem olajkicsapódás, sem minőségi ingadozás nem állt fenn többé. Ráadásul a sűrítményalapú gyártás más gyárakban is elterjedt, ami a piacokon szinte beszerezhetetlen narancsot elérhető közelségbe hozta az átlagemberek számára is, ami egycsapásra elindította a narancshisztériát az országban. A számok nyelvén ez annyit tett, hogy a gyümölcslé- és szörp fogyasztás 1965 és 68 között 37 százalékkal nőtt, miközben a narancsalapú italok részesedése 1,5 százalékról 60 százalékra ugrott (az összmennyiség közel negyede pedig jaffa volt). Mindemellett még egy fontos körülmény is közrejátszott a jaffa sikerében, noha az elsőre inkább hátránynak tűnhet.
A jaffa szörpöket ugyanis a piacradobásuk után jó pár évig csak 5 literes demizsonokban hozták forgalomba, míg a többi gyümölcslé vagy szörp fél- egyliteres üvegekben vagy műanyagpalackokban volt kapható. Hogy ez miért alakult így, azt az idő homálya fedi, az azonban bizonyos, hogy aki ilyet vásárolt, az jó ideig nézegette otthon a konyhában az izraeli gyümölcs nevét (ráadásul a demizsonokon nem is szerepelt a „narancs” kifejezés, csupán a Jaffa szörp). Bár a boltok egy ideig – vásárlói nyomásra – kimérve is árusították az italt, a kormányzat ezt közegészségügyi okokra hivatkozva megtiltotta. Ráadásul azt is meg kell említeni, hogy a demizson visszaváltható volt, így az 5 liter sűrítmény 22 forintba került, ami alig a kétszerese volt egy betétdíjas üvegbe csomagolt félliteres egyéb szörpének, ami nem csak a vásárlók, de a vendéglátóhelyek számára is igen vonzóvá tette az italt. Így az emberek a boltban és a kocsmákban, vendéglőkben is szembesültek azzal a ténnyel, hogy ha narancsszörpöt kérnek, akkor csak jaffát ajánlanak nekik, egy idő után pedig már nem is erőlködtek. Rendeltek egy jaffát, a szó pedig számukra örök szinonimája maradt a narancsszörpnek...
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!