A SZOT Ezüstpart volt az ország történetében az első, még vállalatoknak szóló timeshare lehúzás.

Fotó: Fortepan/ Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/ VÁTI

1963-ban a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) kitalálta a timeshare (üdülési jog) alapú nyaralás egy egészen eredeti, magyar és Kádár-kori variációját, ami ráadásul működőképesnek is bizonyult. Abból az egyszerű megfigyelésből indultak ki, hogy mindenki szeretne főszezonban a Balatonnál nyaralni, de sok olyan kis vállalat van az országban, mely egyedül képtelen lenne egy saját szakszervezeti üdülő építésére és fenntartására. Ha ezek a cégek egyesítenék az erőfeszítéseiket, akkor közösen sokkal költséghatékonyabban húzhatnának fel néhány komolyabb befogadóképességű épületet. Így jött a SZOT üdülősor létrehozásának ötlete, melyhez éppen kapóra jött a Balatontól éppen visszahódított földdarab Széplakon, az Ezüstpart nevet viselő telken. Az ötlet csodás volt, de közbejött egy igen fontos dolog, a víz kérdése.

            Egy évvel korábban ugyanis már el kezdték építeni a szomszédos Aranyparton a siófoki szállodasor impozáns épületeit, és ezzel párhuzamosan rájöttek, hogy a város vízhálózata képtelen kiszolgálni a további nagy volumenű ingatlanfejlesztéseket. Ezért a város 1967-ben be is jelentette, hogy az Ezüstparton csak akkor lesz víz, ha azt a SZOT saját költségén vezeti oda. A dátum persze gyanúsan egybecseng az aranyparti szállodasor első idényének végével (Az utolsó hotelt, az Európát 1966-ban adták át). A megszerzett tapasztalatok (meleg időben folyamatosan akadozó vízellátás, néha csak a második emeletig elég nyomás), éppen eléggé óvatossá tették a város vezetését, noha a szállodasor csak 2000, míg a SZOT üdülősora több, mint 3600 férőhelyet jelentett. Végül a költségek újrakalkulálása, több állami forrás és még néhány vállalat (összesen 17) bevonása megoldotta a víz- és csatorna többlet költségét. Így a tanács 1968-ban megadta a jelet az építkezés megindítására.

A LAKÓTERV Ybl díjas építésze, Molnár István által tervezett komplexumban a már említett 3000 férőhely összesen öt (három alacsonyabb és két magasabb) épületben kapott helyet. A három kisebb, 5 emeletes üdülőházból kettőt két évvel később, 1970 május 14-én, míg az utolsót egy hónapra rá, június 11 vehették birtokba a nyaralók. A következő épület a komplexum legmagasabb, tíz emeletes óriása, az Ezüstpart SZOT üdülő I. volt, melyet a kicsikkel nagyjából egyszerre kezdtek el felhúzni. Itt azonban már erős késés mutatkozott. 1971 áprilisában még az év végére ígérte a kivitelező az átadást, melyre végül csak 1972 augusztusában került sor. Az épület felhúzása négy évig tartott, mint amennyi időbe telt az Aranypart szállodasorának 4 luxushotelét megépíteni. Ráadásul a minőség sem vetekedhetett azokéval.

1972 augusztus 3-án ugyanis két nevezetes dolog is történt. Megérkeztek az első SZOT beutalt vendégek, és egyszerre elromlott mindkét lift. A boldog dolgozók persze sejthettek valamit, mert még az indulás előtt többen reklamáltak, hogy nem akarnak a 10. emeleten lakni. De a lépcsőmászás mellett a nem záródó ajtók és a folyamatosan csöpögő csapok is keserítették az életet. Az alulméretezett lefolyók miatt a fürdőszobákban gyakran megállt a földön a víz és a kevés és apró lift akkor sem bírta a forgalmat, ha éppen működött. Persze egy normál szállodai hely árának alig 10 százalékáért (A többit a SZOT állta), sokat le tud nyelni az ember...

Az eredetileg megálmodott teljes, öt épületes komplexum végül csak jó tíz évvel később, 1984-ben készült el.

Az utolsó épület

Fotó: galeriasavaria

Valószínűleg a csatornázás és a vízellátás nem javult érdemben 1972 után sem, így ezt újra meg kellett oldani, illetve a SZOT-nak újabb vállalatokat kellett sorba állítaniuk, hogy a teljes üdülősor legnagyobb épülete finanszírozhatóvá váljon. Az Ezüstpart SZOT üdülő II. ugyanis önmagában több, mint 1000 férőhelyet tett hozzá a sor addigi 1500-as kapacitásához (így a befogadóképesség végül elmaradt a tervezett 3600 főtől). A teljes üdülősor és a hozzá kapcsolódó munkálatok 140 millió forintos költségéből a kilenc emeletes utolsó ház önmagában 60 millióba került, így sok vállalatot kellett bevonni a munkálatokhoz. Ez a szám egyébként egészen hajmeresztő, hiszen a Touring hotelek (melyekről itt írtunk) ágyanként 40, az Aranypart luxushotelei pedig 120-180 ezer forintba kerültek. Ehhez képest a II-es épület egy ágyra jutó költsége 600 ezer forint volt. Nem csoda, hogy sokáig tartott összeverbuválni az olyan vállalatokat, melyek elhitték, hogy anyagilag jobban járnak a közösködéssel... 

További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!