Többnyire ártalmatlan bosszantásokkal indul, de a vége súlyos agresszió vagy szív- és érrendszeri betegség is lehet.

Fotó: Fortepan/ Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ

A felső lakó lehúzza a WC-t, leengedi a kádat, és az alsó lakásokban ettől zeng a „vízszimfónia”. A gyerek labdázik, amitől az alatta lévő lakásban dübörög a mennyezet, vagy éppen az egész házban énekelnek a fűtéscsövek, amikor a labda a radiátornak pattan. Valaki odaégeti az ebédet, és az egész épületben ezt a kellemetlen szagot érzik. A szomszéd TV-t néz, és a mellette lévő lakásban nem lehet aludni...

            Csupán néhány jellemző, idegesítő velejárója a lakótelepi életnek. Ezek a dolgok egyidősek a hatvanas években indult lakótelepépítési lázzal, és más ugyancsak jellemző sajátossággal együtt gyakran kezdik ki az emberek idegrendszerét. A fokozatos elszigetelődés (a szomszédok néha azonos emeleten sem járnak össze, sőt néha nem is köszönnek), a kilátástalanság (szó szerint és átvitt értelemben is), a szürkeség és az összezártság (mint állatok a ketrecben), folyamatos indulatokat keltenek. Az ilyen felgyülemlett düh pedig előbb vagy utóbb nyílt konfliktusba vagy rejtett kiszúrásokba, feljelentgetésekbe torkollik. A saját feszültségük okát az emberek másokban kezdik keresni.  

Fotó: Fortepan/ Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

            Az így keletkezett tünetegyüttest, mely szélsőséges esetekben depresszióhoz, alkoholizmushoz, sőt szív- és érrendszeri megbetegedésekhez vezet, féltudományosan „lakótelep-szindrómának” vagy „apartman-neurózisnak” hívják. Megjelenési formái nagyon színesek, ám aki lakott lakótelepen, annak szinte mind ismerős lesz és könnyen felismeri benne a hasonlóságot az általa megélt esetekkel. Egymásra seperik a szőnyeget, az alsó lakó fejére hullajtják a morzsát az abroszról. Valaki rendszeresen végigköpködi a lift üvegét és a nyomógombokat, feljelent számára teljesen ismeretlen embereket, hogy télikabátjukkal eldugaszolták a szemétledobót, tejet önt az alatta lakók ablakára, stb. Egytől egyig jellemző cselekvések a felgyülemlett düh okozta agresszió által indukálva.

            Noha az első időkben a panelházak modernnek és jól felszereltnek tűntek az ide költöző vidéki vagy szükséglakásokból kiszabadult tömegek számára, az örömbe csakhamar üröm vegyült. Már a hetvenes évek elején(!) foglalkozni kezdtek a lakótelepen élők megváltozó szokásaival, sőt egyértelműen kimutatták a szív- és érrendszer túlterheltségéből adódó problémák sokasodása és a panelházak benépesülése közötti párhuzamot. A gondok pedig fokozottan jelentkeztek olyan embereknél, akik a jó munka vagy a jobb lakhatás következtében vidékről költöztek lakótelepekre. A hetvenes évek második felében sok tanulmány szültetett a probléma gyökereinek feltárása kapcsán. magányosság, bezártság érzése, pihenésképtelenség, fokozott idegfeszültség és a felgyülemlő, le nem vezetett energiák okozta fokozott agresszív megnyilvánulások (melyek időnként felfokozott formában törnek ki) és az ezek által kiváltott mást tünetek okait végül néhány meglehetősen nyilvánvaló forrásra sikerült visszavezetni.   

            Az első ilyen ok, ami talán egyben a legkézenfekvőbbnek is nevezhető, hogy az embernek – az állatokhoz hasonlóan – szüksége van bizonyos territóriumra, amit a panellakások és a lakótelepek nem képesek megadni. A pici szobák, konyhák, a kert hiánya, mind a ketrecbezártság érzetét erősíthetik.

Fotó: Fortepan/ Szűcs Tamás

Ezzel párhuzamosan a lakások jellemzői (vékony falak, közös csőrendszer hangtovábbítása) folytán  sérül a nyugalom és biztonságérzet is. Az ember az otthonában érzi a legnagyobb kényelemben és biztonságban magát (mindenütt jó, de a legjobb otthon), ám ez gyakran kivitelezhetetlen a lakótelepi lakásokban. Egyrészt a szomszéd által keltett zajok, ételszag, stb. zavarja meg a nyugalmat, másrészt nekünk is folyamatosan ügyelnünk kell, hogy ne tegyünk olyat, ami a körülöttünk lakókat idegesítheti. Lábujjhegyen élni pedig sokak számára kényelmetlen.   

            Talán kevésbé egyértelmű ok a felsorolásban a változatlanság. Amíg a hagyományos vidéki utca állandó változásban van – hiszen lebontanak/építenek épületeket, emeletet húznak a házra, boltokat nyitnak, kirakatot rendeznek, nyáron „kiköltöznek” a kertehelyiségek stb. –, addig a lakótelepi „utca” örökös változatlansága, színtelen szürkesége, a betonból sugárzó változtathatatlanság és az épületek folyamatos leromlása nem tesz jót a mentális egészségnek. Ugyanígy hat a távlatok hiánya is. Az ember önkéntelenül a nyílt terek felé szeret nézni. Megnyugtatja egy végtelen rét vagy a tenger látványa, miközben biztonságot ad a mögötte álló épület, hegy vagy erdő érzete. A lakótelepek betondzsuneglében ilyen perspektívát ritkán találni, hiszen többnyire minden irányban mesterséges hegyek (emeletes házak) zárják el a látványt.

            Arról nem készült felmérés, hogy a lakótelepeken élők hány százaléka szenved a lakótelep-szindrómában, ám szerencsére a számuk nem lehet túlságosan magas. Az emberek többsége képes alkalmazkodni a környezethez és különösebb mentális problémák nélkül éli le életét panelházakban. Valószínűsíthető, hogy a szindróma kialakulása olyan embereknél játszódik le, akik egyébként is hajlamosabbak a lelki problémákra. Mindenestere a velük való együttélést megkönnyítheti, ha tudjuk, hogy milyen tényezők okozhatják a viselkedésüket és megpróbálunk azokon – a lehetőségeinek megfelelően  - változtatni.  

Amennyiben érdekli a panelépítészet és a Balatoni szállodák születése, többet tudhat meg Tó-retró blog szerzőjének első könyvéből. A  "Hotelek futószalagon" ezeket a témákat járja körbe. További részletek és megrendelés itt.