Pillanatnyi öröm némi készpénzért cserébe. Volt idő, amikor a kocsisor kifejezés nem a dugóban álló autókat jelentette a fővárosban, hanem sokkal inkább azt a helyet, ahol csinos lányok várták a kuncsaftokat. De vajon hogy mehetett az üzlet ilyen nyíltan a rendszerváltás előtt, amikor a szocialista közerkölcs mindenek felett állt?

Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

A józsefvárosi kocsisor hírhedt területnek számított a fővárosban még a Kádár-korban is, bár akkor a rendvédelmi szervek igyekeztek minél többféle bűncselekményt lefülelni és megelőzni. Ennek ellenére a Rákóczi-téren, a Baross utca VII. kerületi szakaszán és a környéken virágzott a legősibb „ipar”! Nem volt olyan fővárosi, aki ne tudta volna, hogy mit jelent pontosan a kocsisor kifejezés, és milyen szolgáltatásokat kínálnak a lassan araszoló kocsik mellett tébláboló, lengén öltözött virágszálak. Pont a rendőrök ne lettek volna képesek beazonosítani a legősibb mesterséget? Esetleg kollektívan szemet hunytak a prostituáltak tevékenysége felett? A válasz minden bizonnyal abban rejlik, hogy az emberek nem szívesen mondtak le akkor sem a testi örömökről, a rendőrök pedig a jól értesült informátorokról.

De kezdjük az elején! A prostitúció nem a szocialista rendszer találmánya volt Józsefvárosban. Ezen terület „virágzása” a századfordulón indult meg, már akkor itt gyűlt össze a legtöbb kétes alak és a legtöbb pillangó. Egy 1926-os fővárosi feljegyzés szerint innen került ki a legtöbb nemi beteg örömlány Budapesten, és az itt lakóknak adtak ki legtöbb bárcát, ami egy hivatalos iparűzési engedély volt az örömlányoknak a két világháború között. Bár az 1920- és 30- as években sorra reklamáltak a környéken lakó tisztességes családok és az ott lévő iskolák a városvezetésnél az utcákat ellepő prostituáltak, tolvajok és stricik miatt, a rendőrség nem igen tudta megtisztítani a környéket. A helyzet a második világháború után sem sokat változott: a bárca intézményét a kommunisták megszüntették, mivel szerintük egy tisztességes proletár lány vagy asszony nem adja a fejét szexmunkára, a stricik pedig eleve munkakerülőnek számítottak, így rögtön lefülelték őket a rendőrök, ha nem tudtak fix munkahelyet villantani.

A Rákosi-rendszer bukása után a Rákóczi-tér és környéke is egyre lazább lett. Felbukkantak az úgynevezett fiatal vagányok, azaz 15-20 éves suhancok, akik bandákba verődve verték egymást a környék legszebb leányaiért. A vidékről munka reményében fővárosba költözők pedig tovább gyarapították a kétes lakóközösséget. A VII. kerület és az ősi mesterség nagyon is vonzó volt. Egy 1972-es cikk szerint – ami a Magyar Rendőrben jelent meg – egy örömlány 5-600 ezer forintot is megkereshetett évente, a külföldieknek szánt luxushotelekben dolgozó pillangók pedig még akár egy milliót is. Ezek óriási összegeknek számítottak akkor, amikor havonta a magyarok kb. 2500 forintot vittek haza.

Mivel a lányok már eleve ott voltak Józsefvárosban, így a kocsisor megjelenéséhez nem kellett más, mint hogy egyre több embernek legyen saját személyautója. Miután az utcán gyorsan megköttetett az üzlet, a saját gépkocsiban sokkal könnyebb volt lebonyolítani az aktust, mint felmenni egy bérház szobájába. Ráadásul az örömlányok is jobban szerették a kocsis „fuvart”, mert nem csak gyorsabb volt, de alkalmanként még a sofőrt is meglophatták. Különösen abban az esetben, ha külföldi volt az illető, mert hogy a kocsisor bizony a hozzánk érkező turistáknak is a kedvenc helye lett, de érkeztek ide kalandra vágyó vidéki családapák is szép számmal.

Mi a Tó-retrónál oda vagyunk az ehhez hasonló Kádár-kori sztorikért. Ha te is szeretnél beleszagolni a KGST autózás benzinfüstjébe, de a számok és a technikai adatok nem érdekelnek, akkor ismerd meg az Így autóztunk a 80-as években című könyvünket.

A meglopott kuncsaftok igen kevés esetben tettek feljelentést, az ügy pikantériája miatt. Ráadásul a rendőrök és a bíróság eleve nem vette túl szigorúan a prostitúciót. 1975-ben egy peranyag szerint bizonyos D. Mária 24 éves foglalkozásnélküli és Konrádné Lator Emília 22 éves mosónőt el sem ítélték azért, mert alkalmi ismeretséget kötöttek férfiakkal, és azokat szobára vitték, a jövedelmük egy részét pedig leadták bizonyos "támogatóknak". Ez utóbbi egyéneket is csupán 1 éves és 8 hónapos elzárással büntette a törvényszék. A prostitúcióval kéz a kézben járó devizabűncselekményeket jóval súlyosabban vették, ott már 3-5 év között volt a büntetési tétel, a gépkocsi manipulációkért pedig 1-3 év között kaphattak az elkövetők.

Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

A törvény tisztviselői sokszor kifejezetten védelmükbe vették az örömlányokat, így például a 70-es években sorra jelentek meg az állami egészségügyi statisztikák arról, hogy a kocsisor pillangói között igen ritka a nemi betegség, így például a szifiliszesek többsége inkább zárt magánjellegű szextársaságokból kerül ki, mint az utcáról. Ráadásul szerintük a lányok 10-15 év elteltével gyakran valamilyen tisztességes foglakozásba kezdenek. Hogy ebből mennyi volt igaz? Ezt már soha nem tudjuk meg. A rendőrök inkább azért hunyhattak szemet a prostitúció felett, mert a lefülelt és megszeppent örömlányok készségesen segítettek nekik bármilyen bűntény felderítésében vagy információkat szolgáltattak megfigyelt személyekről, és ingyen elvállalták a politikai zsarolásokhoz felhasznált légyottok lebonyolítását is. Nem volt ritka az sem, hogy a legszebb örömlányokat azért fogdosták össze a kocsisor mellől, hogy az utca helyett inkább egy egyenlőbb elvtárs partiján teljesítsenek szolgálatot, persze pénz nélkül. A rendszerváltás után pedig a helyzet még inkább fokozódott, de ez már egy másik történet.

Ha további izgalmas retró sztorikra vágysz, akkor fedezd fel a Tó-retró köteteket