JTom • 8 nap
A Sleep Token nemcsak az elmúlt évek egyik legnagyobb sikersztorija, hanem egy angol énekes-dalszerző grandiózus projektje, hogy rejtvényekkel teli magánmitológiát építsen egy őrült szerelemből, és a mentális jólétéért folytatott lelki küzdelemből. Új lemezük, a május elején már a Sonynál megjelent Even In Arcadia nem ér fel az eddigi csúcspontokhoz, de izgalmas bepillantást nyújt a maszk mögé, és ragadós popslágerekben mesél arról, hogy a siker miért nem boldogít.
A Covid óta gyorsabban lehet sikeressé válni a popszakmában, de a Sleep Token még így is az egyik leglátványosabb befutást produkálta az elmúlt években. A névtelenségbe burkolózó, maszkos zenekar sokáig a brit metálszíntér kuriózumának tűnt, amelyik izgalmasan kever metállal mai popzenéket, hogy aztán a harmadik lemezével, a Take Me Back To Edennel egy csapásra letarolja a TikTokot és olyan virális sztárrá váljon, amelyik pillanatok alatt megtölti a legnagyobb arénákat.
Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott, hogy a Sleep Token zenéje a mai, műfaji határok nélküli popzenében is érdekes koktél, aminek persze megvannak az egyértelmű hatásai (Deftones, Meshuggah, vagy a Leprous, akik a progmetálba hoztak hasonló hangulatokat). A titka az, amit itthon például Krúbi is csinál: úgy kever látszólag nagyon eltérő műfajokat egy-egy dalon belül is, hogy a váltást nem a műfaji logika, hanem a szöveg, és az abban megjelenő hangulatok, érzelmek diktálják. A Sleep Token úgy vált ciccegő trapbeatekből djentes gitárzúzdába, metalcore-os breakdownból érzelgős R&B-be, szexizős funkba, vagy épp zongorás balladába, hogy az elég meghökkentő ahhoz, hogy reakcióvideók százezreit szülje a TikTokra, miközben a stílusugrásokkal következetesen írja le egy megszállott, önpusztító szerelem hullámhegyeit és -völgyeit, amiről a dalszövegek három albumon keresztül szóltak.
Papíron ennek az egésznek nem kéne működnie, hiszen a metálosoknak túl puha, mindenki másnak meg túl kemény ez a zene, de a Sleep Token bravúrja, hogy átjárót nyitott különféle zenei ízléseknek: aki eddig csak metalcore-refrénekben hallgatott szívesen popdallamokat, azt rávette, hogy a legtrendibb popzenét hallgassa metálimidzsbe bújtatva, aki meg úgy volt vele, hogy ez olyan, mint Sam Smith, csak néha aláriffel a Meshuggah, az könnyen egy moshpit közepén találhatta magát, amik egy Sleep Token-bulin még a zongorás balladák alatt is áramolnak.
Álomistenkultusz, lore és univerzumépítés
A Sleep Tokennek vannak hangzatos húzásai, amelyek elsőre szimpla marketingfogásnak tűnhetnek – nem nagyon adnak interjúkat, névtelenségbe burkolóznak, a koncertjeiket rituáléknak hívják –, de ezek mind a következetesen végigvitt művészi koncepció részei. A Sleep Token mögött a magát Vesselnek nevező énekes-dalszerző áll, akit római számokkal jelölt zenészek (II, III, IV) és az Espera nevű női kórus kísér (a dobos II a dalszerzésbe is belefolyik). A zenekari mitológia szerint Vessel fausti alkut kötött egy ősi álomistennel, Sleeppel, aki isteni tehetséggel és mindenféle földi sikerrel halmozza el a bandát a dalokért cserébe, amelyek nem szimpla dalok, hanem áldozatok, felajánlások, amiktől az isten újra erőre kaphat.
Reddit-threadek hosszú sorát írták tele rajongók azzal, hogyan alakul Sleep és Vessel mérgező kapcsolata az első három lemezen, a Sundowningon, a This Place Will Become Your Tombon és a Take Me Back To Edenen keresztül, amit pont azért tehettek meg, mert a hivatalos sztori tényleg csak ez a két sor – minden más az ember képzeletére van bízva.
A fekete maszkkal fehér lappá válnak a zenészek, amire bármit rá lehet írni. A névtelenség nyilván segít Vesselnek kitárulkozni – hiszen ez a szíve mélyén kitárulkozós, érzelmes énekes-dalszerző zene –, másrészt ad egy olyan misztikumot a zenekarnak, amire aztán szépen fel lehet húzni egy sajátos mitológiát alkímiai szimbólumokkal, okkult nyelvekkel vagy a régi rúnaábécékre és szabadkőműves titkosírásra utaló szimbólumokkal.
Hogy a Sleep Tokenért tömegek tudnak megszállottan rajongani, annak egyik titka épp az lehet, hogy a popzene énmárkaépítős korszakában, amikor a közösségi médiában közvetlen közelről követhetjük sztárok hétköznapjait, a Sleep Token visszahozza a rejtélyt a könnyűzenébe. Sőt, gyermeki örömmel játszanak ezzel, amikor az albummegjelenéseiket kincskeresős kalandjátékká teszik, amin a kislemezborítókon elhelyezett számokból koordinátákat, a plakátra rakott rúnákból a következő lemez címét lehet kiolvasni, miközben minden egyes dal külön szimbólumot kap, amivel tovább lehet fejtegetni a jelentésrétegeit.
A Sleep Tokennek lore-ja van, és ez különösen izgalmas tud tenni a kontextus nélküli zenehallgatás, a Spotify és a playlistek korában, amikor sokszor nem is tudjuk, épp mit hallgatunk, és az a dal miről szól. A Sleep Token nem csupán a (hosszú, egyórás) albumformátumhoz ragaszkodik, hanem komplett világot épít, és ebben olyan nyúlüregeket nyit, amelyekben – a többértelmű szövegeknek és a végtelenségig fejtegethető szimbólumoknak köszönhetően – hosszú órákra el lehet veszni. A Sleep Token-rajongás tulajdonképpen olyan, mint a sorozatnézés: egy véget nem érő sztorit mesél, ami annál élvezetesebbé válik, minél jobban beleásod magad – és közben még a fantasyrajongó gémeréned is kielégíti. A nagy sztoriban pedig azok a dalok is pluszjelentést kapnak, amik elsőre csupán giccses popdaloknak tűnnek, a nagy egésznek mégis fontos puzzledarabjai lehetnek.
A paradicsomba is követ a poklod
A Sleep Tokené olyan alternatívjáték-univerzum, amelynek nincs kánonja, vagyis egyetlen, hivatalos értelmezése. Attól függően, hogy kit tekintünk a dalszövegek címzettjének, egészen másról szólhatnak a bibliai képekkel, mitológiai utalásokkal teli sorok. Leggyakrabban az éjszaka és az álmok istenével viaskodó ember fantasysztoriját látják beléjük, de ezek annyira önvallomásos dalok, hogy az isten itt inkább egy kapcsolati metafora, a maszk pedig a sötét oldalunk, a jungi árnyék jelölője, és a szövegek egy kielégíthetetlen szerelemről szólnak, amit egy felsőbb lénnyel szembeni odaadással lehet a legjobban leírni, aminek csak adsz és adsz és adsz, de mindig elérhetetlen marad.
Hiába sziruposak sokszor, van ezekben a dalokban valami kétségbeesett vágy és önpusztító erotika (vorarephilia, az erotikus vágy, amikor valaki azt szeretné, hogy elfogyasszák), mély szomorúság, depresszió és függőség, öngyilkossági kísérlet (ezzel indul a második lemez, a This Place Will Become Your Tomb), egy traumakötésre épülő szerelem, és csomó szégyen, amikor méltatlannak, kevésnek érzi az ember, vagy amikor rácsodálkozik, mit hozott ki belőle a megszállott szerelem.
A Sleep Token az előző lemezzel, a Take Me Back To Edennel zárta le a traumatrilógiáját, Vessel a végére kiszabadul a toxikus kapcsolatból, megbékél önmagával, az új album, az Even In Arcadia címe pedig arra utal, hogy megérkezik a paradicsomba. Árkádia a görög mitológiában Pán isten lakóhelye, ami eleinte a háborítatlan, pásztori idillt, a középkortól kezdve pedig a régvolt aranykort jelképezte, a teljes cím viszont már az Et in Arcadia ego koporsófeliratot idézi, miszerint a paradicsomban is ott a halál.
A friss Even In Arcadia „a siker nem boldogít” típusú poplemez, ami teljesen logikusan követi a Take Me Back To Eden valószínűtlenül nagy tarolását. Az előző lemez 24 órán belül kiadott, mindent vivő single-jei (Chokehold, The Summoning) előtt kb. 300 ezer, a Take Me Back To Eden megjelenése idején 2,1 millió havi hallgatója volt a zenekarnak Spotify-on – ma meg már több, mint 9 millió. A Wembley-be 2023 végén percek alatt adták el mind a tízezer jegyet, tavaly már dupláztak a 20 ezer fős O2-ben, idén pedig ők lesznek a legnagyobb angliai metálfesztivál, a Download egyik headlinerei a Korn és a Green Day mellett.
Ez a siker teljesen más pályára állította a Sleep Tokent, amin könnyebb kiteljesíteni a művészi víziót (például az élő élményt a koncertek vizuálorgiájával), miközben nyilván egy újfajta, nem kívánt stressz terhét rakja a zenészre, aki inkább elbújni akart a reflektorfényben, most pedig nem tud úgy lehúzni egy napot, hogy ne kiabálják utána a nevét az utcán, ne csöngessenek be a házába (a basszusgitáros III-nak pedig az anyakönyvi kivonatát is kiposztolták a netre).
Az Even In Arcadia meglepő húzása, hogy lehúzza a földre a Sleep Token misztikumát, és a negyedik falat áttörve beszél arról, hogyan érzi magát Vessel a maszk alatt. Több dal is (Past Self, Caramel) a hírnév paradoxonáról, a paradicsom pokláról szól, a kipihenhetetlen fáradtságról, a régi élet elvesztéséről, a toxikus rajongókról, és az újonnan jött stresszről, hogy ez az egész bármikor elveszhet, és legnagyobbat bukni a csúcsról lehet (Damocles). Meg szól arról is, hogy a siker nem oldja meg a lelki problémáidat, amik már előtte is megvoltak, és a belső poklod a paradicsomba is követ téged, pláne, ha egy régi kapcsolatot próbálsz újrakezdeni – bár Vessel szövegei most sokkal direktebbek, ennek a két szálnak az összefonása, összejátszása (megváltozott élet, felelevenített szerelem) adnak neki pluszrétegeket. (Meg az albumszerkesztés: a szexifunkos Provider után jön a lemezcsúcs Gethsemane, ami rögtön megmutatja az árnyoldalát is az újra-egymásratalálásnak).
A Sleep Token mindig is az ellentmondások zenekara volt, így nem meglepő, hogy a legszemélyesebb (pontosabban: legnyíltabban személyes) lemezük lett a legpoposabb. Aki a trapes cicegést elmosó gitárrobbanásokat szereti legjobban a Sleep Tokenben, azt kiéheztetik rendesen, és a lemez közepe eléggé leül ebből a szempontból. Ez annak a sztorija is lehetne, hogy a metálbanda eladja magát az első nagykiadós lemezén, de Vessel reflektál erre a dalokban, és ironikusan használ popzenei elemeket – bár ha a sikerkényszer alatt írt akkordot unalmasnak neveznek a szövegben, az lehet jó önirónia a szövegben, de az akkord attól még unalmas marad.
Az Even In Arcadia így nem tud felkapaszkodni a Take Me Back To Eden csúcsaira, de van rajta annyi sláger, hogy bebiztosítsa a Sleep Token sztárstátuszát, és annyi izgalom is, hogy új korszakot nyisson a zenekar életében. A zenei formulát nem tudja már megújítani, csak árnyalja annyira, amennyire az egy negyedik lemeztől elvárható, például videojátékos chiptune-szintikkel a Looking to Windwardban, vagy reggaeton-ritmussal és deafheavenes blackgaze-zel a Caramelben.
(Előbbi egy belsős poén lehet, mert az Arcadia egy szóviccel az árkádjátékokra is utalhat, és a videojáték-szintik többször is visszatérnek a lemezen; a trendi reggaeton pedig nem véletlenül került pont a sikerről szóló számba, aminek a mézédes refrénje arra invitál, hogy ragadjunk úgy oda a főhőshöz, mint a karamell, és tartsunk vele addig (égjünk ki annyira?), amíg mi sem érzünk majd semmit, ahogy most ő.)
Az Emergence igazi besztofot nyújt abból, amit jól tud a Sleep Token, a két záró dal, a csodás progos gitárokkal megfejelt Gethsemane és az Infinite Baths pedig ott van a zenekar legjobbjai között. Az Infinite Baths egyszerre katartikus feloldozás, és annak a tökéletes tagadása, a zene és a szöveg is visszaköt ugyanis a nyitódalba, a Look to Windwardba, és egy véget nem érő looppá teszi a lemezt. (Erről van egy tök jó értelmezés a Redditen, ami az album struktúráját és Vessel dalszerzésen keresztüli öngyógyítását a Danaidák mítoszával hozza összefüggésbe, akik a görög mitológia szerint törött korsókban hordják a vizet az alvilágban, hiábavalóan, örökké.)
Az Even In Arcadia a Sleep Token első megosztó lemeze, és az is borítékolható, hogy az eddigi legsikeresebb lesz. A sztori június közepén, a Download Fesztiválon folytatódik, ahol a zenekar új korszakot nyit, ősszel pedig teltházas arénaturnéra indul Amerikában a zenekar. A Take Me Back To Edennel amúgy jártak nálunk is, egyszer az Architects előzenekaraként a Parkban, egyszer pedig önállóan, az MVM Dome-ban.
Soós Tamás
