JTom • 7 nap
Az előző utazásunkat lezáró poszttal még tavaly óta adósok vagyunk, így folytatódik ez a blog most ezzel a rövid kis bejegyzéssel.
Az egy hónapos utazásunkat mindenképpen északon, Bunaken szigetén szerettük volna megkoronázni, hiszen az ottani, víz alatti élővilág változatosságáról csak szuperlativuszokban lehet beszélni. Az indonéz szigetvilág méltán híres búvárhelyeiről, megannyi korall, hal, és egyéb élőlény kizárólag itt őshonos.
Eredetileg hat naposra terveztük az ottlétünket, ám egy vulkánkitörés -melynek az utazásra tett hatásairól a poszt végén írok- ezt kilenc naposra hosszabbította meg.
A Blue Shark Divers nevű helyen szálltunk meg, ahol teljes ellátással, klimatizált szobákkal sem fizettünk többet napi tízezer forintnál. Bár a reggeli minden nap palacsinta volt toastkenyérrel és lekvárral, nutellával, a főételek mindig nagyom finomak és változatosak voltak. Az egy hónap alatt megváltozott a véleményünk az indonéz konyháról, kifejezetten megkedveltük.
Az egyetlen bosszantó ügy a szomszédos evangélikus templom volt, mely ugyan gyönyörű, fából faragott, hajó alakú pulpitussal rendelkezett, de sajnos a hajnali óbégatás itt sem maradt el. Sőt, durvább volt, mint a mecseté. Ez állítólag a Covid ideje alatt alakult ki, hogy mindenkihez eljusson az ige. Ez azonban sajnos így is maradt, és hajnali ötkor, hamisan hangszóróba üvöltésre kelni nem mindig a legelbűvölőbb élmény. 
Az első snorkelezés
Nem tudom, mi lehet a magyar szó a snorkelezésre, mivel horkolást jelent, de arról van szó, hogy a víz felszínén lebegve, egy maszkkal a szemünkön, meg búvárpipával a szánkban vizslatjuk az alattunk elterülő csodákat. Az ember csak begyalogol a vízbe, és màris egy korallzátony felett találja magát. Rengeteg halat, megannyi teknőst és nagyon sokféle korallt, meg egyéb állatot lehet felfedezni. Egyedül az áramlattal kell vigyázni, mert elég erős tud lenni. Ilyenkor megszűnik az idő: csak lebegsz a felszínen, álmélkodsz a víz alatti világon, és az az érzésed támad: talán ilyen lehetett a Föld, mielőtt az ember betette a lábát rá, és szétbarmolt mindent a maga kénye-kedvére. 
Búvárkodás
Habár nekem ezúttal nem jött be a merülés, olyannyira, hogy nem is fogok többet búvárkodni, de természetesen meghagytam az élményt Vikinek, aki többször alámerült, hogy a meredek, víz alatti falon pihenő hatalmas teknősõket, és az összes egyéb gyönyörűséget közelebbről is szemügyre vegye.
Én eközben fentről figyeltem őket:
A pálmabor-párlat lenyűgöző ereje
Már az előző, tengeri kígyós szállásunkon összehaverkodtunk egy francia párral, Rémi-vel és Axelle-lel, akik ironikus módon másodszorra is "követtek minket": megint ugyanott szálltak meg, mint mi. Egyik este pedig Viki búvárpárja, a svájci Arnaud, aki szárazföldön (!) érkezett másfél év alatt Ázsiába, gitározott és énekelt az egyik étteremben. Mi is becsatlakoztunk az éneklésbe. Ott volt egy helyi srác is, Alen, a svájci-magyar feleségével, Saroltával, és meginvitáltak minket egy másik bárba, ahol az este folyamán helyi és nemzetközi dalokat adtak elő.
Mindehhez megkóstoltuk a helyi, förtelmes szagú, ízű és utóízű párlatot,a Cap Tikus-t, mely megalapozta a további jókedvünket. Olyannyira, hogy nemsokára már a 8 óra munka című számot énekeltem gitárral a helyiek öròmére (vagy bánatára). Érdekes volt, hogy a svájci-magyar lánynak, aki négy éve él Bunakenen, mennyire sokat jelentettek a magyar dalok. Később mindenféle dalokat gitároztunk-énekeltünk együtt, és mondhatni, igazán összebarátkoztunk. Igaz, jól tudtak angolul, de a zene nemzetközi nyelve valóban összehozott minket magyarokat, svájci-magyarokat, franciákat, indonézeket. Az este feledhetetlen volt és nagyon sokat hozzáadott az utazásunk értékéhez. Elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, hiszen elérkezett az utolsó nap.
Viki, Axelle, Rémi, Kevin, jómagam és Alen,
Alen és az egyhúros bőgő, ami annyira hamis volt, hogy ahhoz kellett hangolni a többi gitárt.
Nem enged el a sziget
Még az utolsó nap este kitört a Ruang vulkán,100km-re tőlünk, de senki nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek, hiszen ez Indonéziában mindennapos.
A Ruang kitörését 100 km-ről is látni lehetett (kép forrása: Internet)
Szerencsétlenségünkre azonban, a vulkáni hamunak és a 300 ezer tonna kéndioxidnak hála, miközben kompoztunk át a nagyobb szigetre, lezárták a közeli repteret, ahonnan másnap indultunk volna Szingapúrba, hogy elérjük az Isztanbulon keresztül, Budapestre tartó járatot. A sors újabb iróniája, hogy a francia páros ugyanazzal a géppel ment volna Szingapúrba. Mintha összekötötték volna a sorsunkat erre az egy hétre, mindent egyszerre éltünk meg, jót és rosszat egyaránt.
Hogy megyünk haza?
Kétségbeesett keresgélés és telefonálgatás kezdődött, hogy a lehető leggyorsabban és költséghatékonyabban jussunk haza. Egész nap jöttünk-mentünk, jegyirodából repülőtérre, és mindenhol falakba ütköztünk. Sehol nem tudtak semmit elintézni, nem tudtuk kifizetni az interneten lefoglalt jegyet sem, és ketyegett az óra. Aznap este indult volna Szingapúrból a repülő, amit az utolsó pillanatban Viki átfoglalt négy nappal későbbre, így nem kellett kétezer euróért új jegyet venni. Végül, nagy nehezen a Szingapúrba tartó három repülőúton megoldott jegyet is sikerült kifizetni, így estére minden rendben lett, aludtunk egyet egy hotelben, majd visszamentünk a szigetre két éjszakára. Ezúton szeretném kifejezni a hálámat a Vodafone-nak, hogy van "Világjáró" opció, amivel egész nap 3 ezer ft-ért telefonálgattunk Indonéziából Magyarországra, Törökországba.
A hazaút
A "kényszervakáció" már nem volt olyan, mint előtte, snorkeleztünk, sok Cap Tikus-t ittunk, de már nagyon vártuk, hogy hazamehessünk.
Itt éppen nyúzottan örülünk egy óriás Cap Tikusnak.
A másik repülőtér pedig 400km-re volt a lezárttól, így egy megosztott 7 személyes Honda középső ülésén zötykölődtünk végig 12 órán át, hatan, kettő kakas társaságában, melyeket kakasviadalra szállítottak éppen.
Egy európai ember már kártérítést követelve ordít, hogy nehogymá azok ott középen ketten, mi meg szívunk hátul a kakasokkal?! De a kis indonézek még örültek is neki, hogy milyen kényelmetlen az út. Elképesztő, mennyit tanulhatnánk tőlük.
Azért Vikinek sem volt már őszinte a mosolya, na.
Már csak nevetni tudtunk mindenen.
Végül elértünk minden repülőt, de sajnos összesen öt géppel tudtunk csak hazajönni, Szingapúr, Jakarta és Isztambul érintésével, de ugye így is járhat az, aki a világ másik végén bohóckodik.
Összegzés
Indonézia nagyon megtetszett. Az emberek végtelenül kedvesek és segítőkészek, az ételek finomak (is lehetnek), minden nagyon olcsó, és ha éppen nincs Ramadán, akkor minden zökkenőmentesen működik. És minden nagyon zöld a rengeteg csapadék miatt.
Idei, 2025-ös utunkat is Indonéziába terveztük eredetileg, de se oda, sem pedig Malajziába nem megyünk, mivel pontosan a Ramadán idejébe csúszunk bele, így esélytelen felhőtlenül eltölteni ezt az időt.
Ezek helyett, egy újabb, eddig ismeretlen országra esett a választásunk. Mi lehet olyan, ami hasonlít kedvenc országainkhoz, de nem muszlim a lakosság többsége?
Laosz! (Nem Nigériában, az különben is Lagosz :)) A következőkben kiderül, helyesen döntöttünk-e?
