A siófoki szállodasor története üvegen keresztül sétáló sahhal, betyártemetéssel és magyar tenger helyett dollártengerrel.
A Kádár korszak kezdeti éveiben hamar döntés született arról, hogy a Balaton lesz a külföldi- és a belföldi SZOT üdültetés központja, és az elképzeléseket csakhamar tettek követték. Csakhogy 1962-re már jól látszott, hogy a tó körüli infrastruktúra és elsősorban a vendéglátó helyek – szállodák, éttermek – mennyisége nem képes ilyen mértékű forgalom kiszolgálására.
Forrás: Fortepan/ Korenchy László
A probléma kezelésére rohamléptékű fejlesztések indultak meg, elsősorban a „Balaton kapujában”, vagyis Siófokon. Az illetékesek az Aranypartra álmodták meg a magyar tenger legimpozánsabb szállodasorát és az építkezések már 1961 novemberében megkezdődtek. A három „iker” szálloda és az akkoriban az ország legmagasabbjaként tervezett Európa jelentősen javított a helyzeten. Míg 1958-ban alig 180 szállodai ágy kereste a vendégeit Siófokon, addig a szállodasor befejezése után ez a szám 2040-re nőtt.
Hogy mennyire sürgős volt a dolog, arra jól rávilágít, hogy az elsőként átadott Balaton Szállót 1961 novemberében kezdték építeni és eredetileg két évvel később, a ’63-as idényre kellett volna elkészülnie, ám végül egy évvel korábban (alig nyolc hónappal az indulás után) megnyitotta a kapuit. Két évvel később a Balatont a Lidó követte, 1964 június 18-án, néhány héttel megelőzve a harmadik „iker” a Hungária befejezését.
A Lidó Szálló
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
A három szálló felépítésében és belső elrendezésében is azonos volt, így mindegyik hatemeletes, 136 szobával és 276 férőhellyel rendelkezett. A Lidó átadásakor a napilapok kiemelték, hogy minden szobához fürdőszoba tartozik, és szintenként egy üvegfalú társalgó is épült, balatoni panorámával. Ezen a nyáron már megkezdte működését a Siófok étterem is, melynek 1000 férőhelye könnyedén kiszolgálta a három új hotel vendégseregét. Még ebben az évben, vagyis 1964-ben kezdték el a szállodasor ékkövének, a többinél kétszer magasabb Európának az építését, mely 1966-ra készült el. Ezzel 1966 június 21-én teljessé vált az Aranypart szállodasora a legexkluzívabb hotel átadásával.
Az Európa egyik szobája - háttérben a három "iker"
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
Az Európa megnyitásakor – magyar mércével – maga volt a fényűzés. Itt is minden szobához saját fürdő járt, de Magyarországon itt először már szobaszervízt is kérhettek a vendégek. A szállóban – a 3-4 emeleten – 12 lakosztály került kialakításra, melybe a vendég – minő luxus! – fridzsidert, telefont, rádiót és televíziót is kérhetett. Meglepő, hogy ma minden forrás úgy hivatkozik az Európára, mint 12 emeletes hotelre, ám az átadásakor megoszlottak a vélemények. A kor újságíróinak egy része ugyanis a tetőteraszt is emeletként értelmezte és szóvá is tették, hogy mekkora bátorság megnyitni egy 13 emeletes, így elég szerencsétlen kilátásokkal induló szállodát. Ám az Európát elkerülték a komolyabb balszerencsék, nem úgy a neves vendégek, igaz az egyik apróbb szerencsétlenség éppen egy híresség nevéhez fűződik. Nem sokkal a nyitás után ugyanis itt szállt meg óriási kíséretével Reza Pahlavi iráni sah, aki még saját táncosnőit is magával hozta.
Az Európa egyik lakosztálya - maga a fényűzés
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
A környéken hamar híre ment a rangos vendégnek és így a szálloda előtt komoly tömeg próbálta megpillantani az államférfit. A sah, mint ügyes uralkodókhoz illik ki is lépett a teraszára, hogy köszöntse az egybegyűlteket, ám közben nem vette észre, hogy a terasz üvegajtaja zárva van. Az eset végül szerencsésen zárult, mivel csak az üveg tört darabokra, Pahlavinak azonban semmi baja sem esett. A szállodák tehát elkészültek, de csakhamar kiderült, hogy bizony nem mindenki örül ezeknek a létesítményeknek és miattuk, a Balatonon bekövetkezett változásoknak.
Alig néhány évvel a szállodasor befejezése után, már a hetvenes évek elején komoly mértékeket öltött a külföldi turisták miatti zúgolódás. Ekkora az ország dolgozó népe már rájött, hogy a tó körül nekik bizony nem nagyon osztottak lapokat. Ezekben az években sorra jelentek meg olyan cikkek, melyekben az újságírók azt feszegették, hogy magyar-e még egyátalán a magyar tenger. Bár a balatoni árszínvonalat az európai üdülőhelyek középső sávjába lőtték be, a magyar emberek számára még ez is szinte megfizethetetlen volt. Beszédes tények, hogy 1971-ben a szállodasoron alig több, mint 3100 magyar vendég fordult meg, míg külföldről több, mint 10 000 nyaraló érkezett, ráadásul ezek két harmada a szocialista régión kívülről. Márpedig ezeknek a nyaralóknak a márkája és dollárja bizony szebben csengett a magyar tenger partján, mint az itthoni forintok. A legelittebb szállodákba és szórakozóhelyekre magyarokat be sem engedtek, de a középkategóriás vendéglátóhelyek sem lelkesedtek különösebben értük. A sok külföldi pedig magával hozta azokat a kliséket, melyektől a Balaton, de közvetve egész Magyarország a mai napig szenved. Persze mindez szükségszerűen alakult így.
A beutaztatók csakhamar szembesültek ugyanis a ténnyel, hogy a nyugat-európai turistáknak szinte lehetetlen kulturális programokat eladni. A vasfüggöny túloldaláról érkezők – nem is minden ok nélkül - tartottak attól, hogy az ilyen szórakozás valamilyen ideológiai agymosásba csap át, így inkább a veszélytelenebb lehetőségeket keresték. Maradt tehát a gulashzuppéra épülő kínálat, nem egyszer a legblődebb programokkal kiegészítve. Ekkoriban terjedtek el a különböző magyaros nevű „partyk”, mint a puszta- vagy éppen Piroska party, de még ennél is volt lejjebb. A siófoki Rezi Csárda üzletvezetője például betyártemetéssel csalogatta a vendégeit. A németül egyébként kiválóan beszélő üzletember ezekre az estékre felcsapott kocsmárosnak és elővette legrettenetesebb kiejtését és akcentusát. Az addigra már igen csak kapatos turisták hamar megtudhatták, hogy a csárda udvarán hány betyárt mészároltak le és temettek el a régi korokban, ráadásul mindezt csizmában és gyásszalagos kalpagban adta elő nekik.
