Ezért imádtuk annyira a lyukas tejes zacskókat!

Ma már pejoratív értelemben használjuk a sztahanovista jelzőt azokra, akik önmagukat és társaikat nem kímélve, kollektívát megszégyenítő módon, túl buzgón dolgoznak vagy éppen úgy csinálnak, mintha dolgoznának. De nem volt ez mindig így, volt idő, amikor sztahanovistának lenni dicsőségnek számított, és nem kevés többletjuttatással járt. Maga az elnevezés természetesen a Szovjetunióból származik, mégpedig a II. Világháborút megelőző időszakból. A történet kezdetén, azaz az első ötéves terv (1929-1933) megvalósításakor olyan nehézségek jelentkeztek az újdonsült kommunista gazdaságban, amik bizony megkérdőjelezték a sztálini rendszer hatékonyságát. A munkások nem igen akartak dolgozni, hiszen semmivel sem premizálták a plusz munkát, az eszmék pedig korgó gyomor mellett mit sem számítottak. A párt ezért gondolt egy nagyot, és célul tűzte ki, hogy a második ötéves tervet túl kell teljesíteni az országnak, ehhez pedig mindent, még a munkásversenyeket is bevetettek. Az akkori Szovjetunió kulcsfontosságú bánya régiójában, a Donyeck-medencében is megfertőzte a vezetőket a „rekord-hangulat”, ennek jegyében pedig a pártszervezet 1935 augusztus 23-án versenyt írt ki a „legjobb vájár” címért. A helybeli vezetőség végül egy fiatal vájárt, Alekszej Sztahanovot választott ki a különleges rekord felállítására, aki egyébként is mindig a másfélszeresét teljesítette a többi vájár fejtési mennyiségének.

De lássuk csak, ki is volt Sztahanov, akiről később az élmunkás mozgalmat elnevezték! Az ifjú vájár 1905-ben született Lugovaja községben, szegényparaszti családból, így abszolút teljesítette a szovjet kommunista származási elvárásokat. Gyermekként már kilencéves korában egy kulák szolgálatába állt, majd 22 évesen bányász segédként kezdett el dolgozni, elmondása szerint azért, hogy pénzt spóroljon össze egy lóra. A paripára epekedő Sztahanov időszakos munkája azonban lassan állandó lett, és 1930-tól már nem segédmunkásként, hanem szakképzett vájárként dolgozott Irminóban. Élmunkásként napi teljesítménye 10-12 tonna kifejtése volt, a szokásos 7 tonnával szemben. Mivel nem volt párttag, így igazán meglepődött, hogy a pártvezetés pont őt választotta ki a rekord felállítására, amire végül augusztus 30-án került sor, éjfélkor kezdve. Sztahanov munkáját két állványozó segéd és több tucat szállítmányozó bányász segítette, így végül a vájár 102 tonna szenet fejtett ki, ami a norma 1457%-ának felelt meg. Sztahanov a helyi pártszervezet határozata alapján egész havi fizetésének megfelelő 220 rubeles prémiumot kapott a „világcsúcsért”, ezen kívül pedig egy szépen berendezett telefonos lakást, illetve a feleségével együtt örökös tagságot a bányászklubban. Ezzel pedig elindult egy lavina!

Ha szeretne több metró sztorit olvasni, akkor látogasson el a Tó-retró könyvtár webshopjába! Tömény nosztalgia!

Nem kellett több a jobb életre és több fizetésre áhítozó vájároknak, és azonnal rekordkísérletre jelentkeztek a főnököknél. A donyecki versenyszellem odáig fajult, hogy októberre már 50-re emelkedett a havi 1000 rubelt kereső bányászok száma és 40 sztahanovista kapott lakást. A hihetetlen történések híre eljutott a Szovjetunió minden városába, és sorra nőttek ki a gyárakban a különböző teljesítményrekordokokat célzó versenyek. Sztálin elmondása szerint a „a mozgalom hurrikánként terjedt”. Persze a bérkiáramlás bővülését és az ingyen lakások osztogatását igencsak nehezen tudta teljesíteni az akkori gazdaság, így a vállalati vezetők egyre gyakrabban kerültek konfliktusba a sztahanovistákkal. Ráadásul a legjobb munkások gyakran kerültek be a vezetésbe és veszélyeztették a főnökök pozícióit.

Magyarországon a Rákosi-érában volt a legnépszerűbb a sztahanovista mozgalom, amely hivatalosan Sztálin 70. születésnapja tiszteletére, az MDP szervező bizottsága határozatának értelmében 1949. október 28-tól indult. 1950-től ennek jegyében nem élmunkás-, hanem sztahanovista jelvényeket osztottak a munkában élenjáróknak. Nálunk nem csak a teljesítményt díjazták, de az újításokat és a találmányokat is, így nem csoda, hogy 1950-53 között 115 ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki ilyen-olyan címmel. 1953-tól a sztahanovista cím helyét fokozatosan átvette a Kiváló Dolgozó kitüntetés, amit még a Kádár-korból is ismerhetünk. A szakértők szerint a Rákosi-éra első éveiben a munkások ténylegesen a felemelkedés zálogát látták a sztahanovista mozgalomban. A pártvezetés pedig a legjobb dolgozókat valóban megjutalmazta: 11%-ukat emelték ki szakmai vezetői posztra, sokan lettek közülük művezetők és csoportvezetők, de akadt olyan sztahanovista is (Horváth Ede személyében), aki alig két év alatt egészen a gyárigazgató posztig jutott. Sőt később, a Kádár-korszakban az ország 2-ik legnagyobb vállalatát vezette. De mit is kaptak Magyarországon a sztahanovisták? SZOT-üdülést, fürdőjegyeket minden évben, illetve gyakran szerepeltek a korabeli híradókban és a rádiós műsorokban is. A lakások kérelmezésénél is nagyon fontos előnynek számított a sztahanovista kitüntetés, őket mindig a sor elejére rakták a lakás kiutalásoknál. 1956 után, amikor a Kádár-rendszer igyekezett a Rákosi-éra negatív jellemzőit levetkőzni, a sztahanovista versenyek is alábbhagytak, és a Sztálini diktatúra jelképévé vált elnevezést is felváltotta végleg a kiváló munkás díj. Elképzelhető, hogy ez az időszak alapozta meg a szó mai pejoratív értelmét is, hiszen a gulyáskommunizmus idején már nem nézték jó szemmel sehol a buzgómócsingokat.