A gróf annyira szerette Magyarországot, hogy szívét egy színezüst szelencében a Balatonba temettette halála után.

Egy díszes szívurna a Charlie Cummings galery gyűjteményéből

Élt egyszer egy gróf Magyarországon, aki annyira szerette e földet, hogy halála után itt, a Balatonban akarta eltemettetni szívét. A legnemesebb szervet így egy ezüst szelencébe zárták, és unokaöccse egy hajóról a vízbe dobta, a magyar tenger legmélyebb pontján. Olyan, mintha egy romantikus regényt vagy mesét olvasnánk, ám erről szó sincsen. A történet a két világháború között valóban lejátszódott, a szelence pedig ma is a tó mélyén rejti különös kincsét...

            A fentebb említett gróf Kinsky Zdenkó néven látta meg a napvilágot 1844-ben, a ma Szerbiában található Vukovarban.

Kinsky Zdenkó

Bár cseh családból származott, anyja a délvidéki (vajdasági) magyar Darányi családban született, és folyamatosan táplálta fia magyarságtudatát, ahogy tette ezt később felesége, Festetich Georgina grófnő is. Zdenkó szinte teljes fiatalkorát Magyarországon töltötte, ahol Sándor Móricz gróf mellett kiváló lovassá fejlődött. Bár nem ért el igazán kimagasló sikereket, a lósport iránti szenvedélye egész életében elkísérte és több, saját tenyésztésű lova is sikerrel szerepelt versenyeken. A főrendek számára létrejött Magyar Lovaregylet oly nagyra tartotta Zdenkó érdemeit, hogy halála után szobrot akartak neki állítani (igaz a terv kútbaesett). A gróf emellett kiváló úszónak is számított, aki húszas éveiben többször úszott el a Dunán Bécstől Pozsonyig és tervei között szerepelt a La Manche csatorna átúszása is.

            Noha élete teli volt pompával és sikerekkel, 80 éves korára szinte teljesen földönfutóvá vált, amikor nem tett hűségesküt a cseh uralomnak, így birtokai és vagyona nagy részéről lemondva, végérvényesen Abbáziába (ma Opatija) költözött. Itt érte a halál is, 1932. január 8-án, 88 esztendős korában. Nem sokkal korábban íratta a ma már furcsának ható végrendeletét, a mai Budapest Petőfi terén álló egykori Carlton hotelben. Ebben kikötötte, hogy halála után testét a bécsi központi temetőben, szívét pedig a Balatonban temessék el, hogy biztosan örökre magyar földön maradjon. De valóban olyan különös volt az előző század első évtizedeiben egy ilyen végrendelet? Nos koránt sem!

            A szív külön eltemetésének szokása már az 1600-as évek közepe táján megjelent Magyarországon, és a felsőbb körökben nagy népszerűségnek örvendett. Aki így rendelkezett életében, az egy bizonyos helynek különleges és fontos szerepet jelölt meg, azt akarta, hogy egy része a szívének oly kedves helyen találjon örök békét. Néhány évvel Kinsky gróf előtt például IV. Károly magyar király is hasonlóan végrendelkezett. Ő spanyolnáthában  halt meg a madeirai Funchalban, ahol száműzetését töltötte. Mivel tudta, hogy halála után testét nem lehet majd elszállítani a szigetről, így azt kérte, hogy legalább szívét szállítsák haza imádott Bécsébe. Ám a szokás a mai napig él.

            Aki figyelte a híradásokat, az biztosan tudja, hogy az utolsó magyar szívurnás temetés éppen egy évtizede, 2011-ben zajlott le. Ekkor Habsburg Ottó szívét helyezték el a pannonhalmi Főapátság alkápolnájában. Ez az elhunyt külön kérésére történt így, hiszen a Habsburgok szívurnái hosszú ideje az ún. Szívkriptában, vagyis Augustinkirche Loretoi kápolnájában lelnek végső nyugalomra.

A Szívkripta egy 1700-as években készült metszeten (researchgate.net)

Azonban Ottó szívéhez közel állt Pannonhalma, mivel itt tanult, és érettségizett magyar nyelven, bencés diákként. A test elhelyezése azonban ebben az esetben is a hagyomány szerint a bécsi Kapucinus-templomban, az ún. Császári Kriptában történt.

Gróf Kisnky Zdenkó viselkedése tehát ebben a tekintetben sem különösnek, sem pedig egyedülállónak nem nevezhető. Persze annyiban mindenképpen rendhagyó volt a kérés, hogy a testét nem cseh területen temette el. Mindenesetre kérését teljesítették, és bebalzsamozás előtt szívét különválasztották testétől, majd egy díszes ezüst urnába zárták , és unokaöccse, Kendeffy Gábor gróf a Balaton legmélyebb pontján (valószínűleg az ún. tihanyi kút környékén) a vízbe dobta azt. Mivel a későbbiekben az urnáról vagy bármilyen ezüst doboz megtalálásáról nincsen információnk, így joggal feltételezhetjük, hogy az örökké Magyarországért dobogó szívet rejtő szelence ma is a tó mélyén rejtőzik. A tó iszapja pedig sok más elveszett tárgy és kincs mellett, ezt a különlegességet jótékonyan fedi el a kíváncsiskodók szeme elől...