32 beutaló 5000 emberre és 16 éves várólista. Így lehetett SZOT üdülést szerezni, ahol egy tojásrántotta áráért egy napig élvezhették a Balatont a szerencsések.
Fotó: Fortepan/ Magyar Rendőr
Gyermekkorunk balatoni nyarai, a Palma matrac lovaglás, a Fabulon naptej kenegetése vagy éppen a Leó jégkrém véget nem érő kanalazása – néhány kiváltságostól eltekintve – a szülőket foglakoztató vállalatoknak vagy a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) volt köszönhető. A dolgozói üdültetés már a Balaton környéki kastélyok, kúriák és villák államosításával kezdetét vette, de igazán komoly lendületet 1956 után kapott. Az elv egyszerű volt: a Balatonban pancsikoló tömegek kisebb eséllyel elégedetlenkednek az ország dolgaival és saját sorsukkal szemben. Bár a vállalatok jó része maga is szervezett üdüléseket, az igazán népszerűek a SZOT beutalók voltak, hiszen ezeknél az állam a költségek háromnegyedét vállalta magára, míg a proletárok csupán a fennmaradó 25 százalékot viselték. Csakhogy volt egy nem is olyan apró bökkenő!
Noha az 1949-es évi 85 ezer beutaló száma dinamikusan növekedett, és 1978-ban már 381 ezren örülhettek SZOT nyaralásnak, ez a szám még mindig elenyésző volt a tanács 4 millió tagjához képest. Így van ez még akkor is, ha a vállalati üdültetés további 1 millió férőhelyet biztosított a dolgozók számára. Még ez utóbbival is csupán minden harmadik évben kerülhettek volna sorra az egyes proletárok, ám ez is inkább csak elméletileg volt így. Éppen ’78-ban kesergett olvasói levélben az egyik újságban egy fémipari dolgozó, hogy már 16(!) éve várja, hogy ő is megízlelhesse a SZOT üdülés zamatát.
Hogy miért volt ilyen népszerű a SZOT beutaló? Jól megvilágítja az okot, ha megnézzük a korabeli balatoni árakat és összevetjük a szerencsések által befizetett összeggel. A SZOT által meginvitált dolgozók naponta 21 forintot fizettek egy balatoni szálláshelyen, egy éjszakai szállásért és teljes ellátásért (valójában ma inkább soft all inclusive-nak neveznénk, hiszen az étkezésekhez ital is járt). Ha ennyi pénzzel a zsebünkben besétáltunk volna a kor legmenőbb tóparti szállodájába, a siófoki Európa Szállóba, akkor az étlapról egy két tojásos rántottát, egy zsemlét és egy citromos teát választhattunk volna 20 Ft 80 fillérért. Ráadásul a SZOT üdülőkben az étkezésre sem lehetett panasz, hiszen egy szokványos napi menü így nézett ki: reggelire tejeskávé vagy citromos tea, főtt kolbász mustárral, ebédre csontleves, sertésborda parasztosan, saláta, linzer; uzsonnára karamella, lekváros kenyér, vacsorára székelykáposzta és üdítő ital. Mindezt szálással együtt 294 forintért, két hétre. Csak összehasonlításként a már említett Európában ugyanez 231 forintba került... egy napra.
Fotó: Fortepan/ Szánthó Zoltán
Az ilyen üdülés tehát érthetően nagyon népszerű lehetőség volt és egyértelműen lefektetett szabályok mondták ki, hogy ki az aki jogosult a beutalóra. Aki a szakszervezetnek legalább egy éve tagja és tagdíj-hátraléka nincs; aki legalább egy éve a vállalat dolgozója; aki munkáját kiemelkedően végzi; akinek magatartása példás; és aki a megelőző naptári évben — főidényben — nem üdült, elvben bekerült a nagy kalapba. Az elvi lehetőségeket valamelyest szűkítette, hogy az üdülések kiosztásánál előnyben kellett részesíteni – többek között - a nagycsaládosokat, az egyedülálló szülőket, az egészségre káros környezetben dolgozókat és az alacsony keresetűeket. Azonban a legtöbb esetben a SZOT üdülést leginkább jutalmazásra fordították, és gyakran inkább az irodai dolgozók egymás között osztogatták.
Ez utóbbit jól példázza a Telefongyár 1978-as kimutatása mely szerint az állományuk két harmada végzett ebben az évben fizikai munkát, ám a beutalók szétosztásakor ők már csak alig több, mint 40 százalékban képviseltették magukat. A helyzet pedig az által vált igazán katasztrofálissá, hogy önmagában is nagyon kevés helyet tudott szétosztani a vállalat. Ez a kevés pontosan 315-öt jelentett, melyből 210-et vehettek igénybe felnőttek. Ráadásul ebből 102 darab január-februárra, 62 darab október-decemberre szólt. Végül – a további időpontokat levonva – összesen 32 darab SZOT beutaló járt a főszezonra, 5 ezer dolgozónak!
Persze ez az arány nem tekinthető szélsőségesnek, hiszen nagyjából mindenhol így viszonyult a beutalók száma a dolgozókéhoz. Ők ezen felül – ha volt – még választhattak vállalati üdülőt, ám jóval gyengébb szolgáltatásokat nyújtottak és hatvan százalékukban még konyha sem állt rendelkezésre (jobb esetben egy másik üdülőbe kellett átmenni étkezni) és az áruk is magasabb volt. Illetve lehetőség nyílt még a csereüdültetés keretén belül egy külföldi nyaralásra, ám ez például az NDK-ban, a 800 forintos szakszervezeti támogatás levonása után 3400-6000 forintba került. Sok munkás még négy-öt hónap alatt sem kapott ennyi fizetést. Néhány vállalat azzal hozta kedvezőbb helyzetbe a dolgozóit, hogy beszállt egy-egy új SZOT szálloda építésébe és ezért cserébe 15-20 éven keresztül a szállodai férőhelyek jelentős részét ők kapták meg a dolgozóik részére. Ennek ellenére a várva-várt beutaló az emberek többségének hosszú időre csak álom maradt.
Ezek után azt gondolhatnánk, hogy aki megkapta a beutalót az élete legszebb két hetét töltötte el a magyar tenger lenyűgözően szép partjain. Hát nem minden esetben volt így. Újra csak a korabeli újságok olvasói leveleit vizsgálva jó néhány elégedetlen hanggal találkozunk. Volt olyan, aki a vadonatúj lellei üdülő lélektelen szálloda jellegét kritizálta és hiányolta a vállalati üdülők klubhangulatát, de akadt olyan is, aki a gépkocsival(!) érkező vendégektől sajnálta a kedvező árat. Ám a legtöbb elégedetlenkedő azt rótta fel, hogy a legegyenlőbb elvtársaknak az asztalához vitték ebédkor a bort, míg az egyszerű munkásokat elküldték a büfébe az italukért. Pedig a propaganda szövegek szerint a SZOT üdülőkben mindenki egyenlő, ez maga a teljes demokrácia...
Ha retró mániásoknak, kvíz mágusoknak vagy csak saját magának keres karácsonyi ajándékot, vessen egy pillantást a Tó-retró blog 2019-es falinaptárára!
