Ciprusi exportból visszamaradt napozóágyak és divatkiegészítőként hordott hűtőtáskák, mint a Balatonparti ellátmány alapjai. Vigyázat, erős nosztalgiafaktor! 

Fotó: Fortepan/ MHSZ

Korábban már összegyűjtöttünk egy csokorra valót a 70-es évek kötelező strandfelszereléseiből, ám az a lista nem lehetetett teljes, hiszen néhány fajsúlyos darab kimaradt belőle. Nézzünk hát még néhány olyan dolgot, amivel akkoriban próbáltuk az otthon kényelmét a balatoni strandok füves fövenyére csempészni! Kezdjük talán egy árnyékos fekhellyel.

            Talán nem is voltunk tisztában azzal, hogy az összecsukható „Pille” kempingágyakkal egy csipet magyar világhíren pihentetjük a szocializmus építésében megfáradt testünket (bár a márkaépítés előtti időkben lehet, hogy még azt sem tudtuk, hogy igazából egy „Pille” ágyon fekszünk). Pedig így volt. Az 1957-től gyártott mobil fekvő alkalmatosságok – kis túlzással – elárasztották a világot, bár a kezdet döcögősre sikeredett. A márkát két szövetkezet, a Fém és Vastömegcikk Ipari Szövetkezet, valamint a HÁFÉM Fémipari és Kempingtermékeket Gyártó Ipari Szövetkezet kezdte forgalmazni és az első évben mindössze 500 darab kelt el közel 200 ezer forint értékben. Ám hamarosan szövetkeztek a HUNGAROCOOP külkereskedelmi vállalattal, és innentől szárnyalni kezdtek az eladások. 1966-ra már a teljes keleti-blokkban valamint (többek között) a közel-keleti államok, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság. Olaszország, Ausztria, Görögország és Ciprus áruházaiban is feltűntek a magyar gyártmányok és ekkorra az éves forgalom elérte a 2,2 millió dollárt. Nekünk itthon csak annyit kellett tenni, hogy leszurkolunk 360 forintot egy „Pilléért” vagy 650 forintot egy „Piroska” napernyőért, és máris részesei lehettünk a világsikernek, ráadásul a strandra is sikkesen toppanhattunk be (a másik magyar világsikerről, a Palma gumimatracról itt írtunk korábban).

            Persze a hűs habok vizslatása közben a gyomor előbb vagy utóbb elkorgatta a delet, és valamilyen elemózsia után kellett nézni. Ha éppen nem árultak kétes hírű (cikk itt) mozgóárusok főtt kukoricát a pokrócok között lavírozva, akkor két lehetőség maradt: közelharc a büfénél kígyózó sorokban a méregdrága lángosért vagy egy kis hazai az előrecsomagoltból. Ha nem vágytunk kempingételekre (itt írtunk róluk), akkor megtúrhattuk a standard kelléknek számító hűtőtáskát. Ezekről a rendkívül hasznos kiegészítőkről már 1960-ban születtek itthon újságcikkek, melyek világújdonságként mutatták be a „hordozható hűtőszekrényeket”. Ennek ellenére még 1964-ben is sokan divatos strandtáskaként vásárolták meg őket és fogalmuk sem volt róla, hogy mi is az igazi haszna a hűtőtáskának. Ráadásul az első, csíkos, NDK import táskák valóban hasonlítottak is egy strandcikkre külsejükben és 120-160 forintos árukban egyaránt.

Csak azt nem értették, hogy miért hever a polcokon a táska mellett színes folyadékot tartalmazó zacskó, majd később műanyag flakon, de amikor rájöttek, akkor eljött a kánikulában is gyöngyöző Kinizsi sörök ideje. Hiszen ezekben az eszközökben a Mirelite termékek 2-3 órán át nem olvadtak ki, ráadásul a reklámok szerint az előzőleg behűtött italok (jégakkuval) akár két napig is hidegek maradtak a csodatáskákban.

            Az ebéd és az ejtőzés után kezdődhetett a játék, így előkerültek a strandeszközök. Mondhatnánk, hogy hazánk fejlett gumi- és műanyagipara következtében – akkori gyerekként – szerencsések voltunk a hetvenes években, ám a kép sajnos ennél jóval árnyaltabb volt. A folyamatos valutaszerzési kényszer folyományaként nem egy esetben hamarabb játszottak görög gyerekek az itthon készült strandlabdákkal, mint mi magunk.

Fotó: Fortepan/ Korenchy László

Ennek ellenére az eladási számok szépen mutattak, hiszen – legalábbis is papíron – 1965-ben Sport-, Hangszer- és Játékáru Nagykereskedelmi Vállalat forgalomba hozott 200 ezer fém- és műanyag homokozókészletet, és közel 1 millió műanyag- és gumilabdát, valamint strandlabdát. Egy fém készlet ekkor 4,20-ba, egy műanyag 12,40-be került. A gyermekkorunkat megtestesítő pettyes labda PVC változatáért 20 forintot kellett fizetni, míg ugyanez gumiból 8,10-et kóstált. Aki a háromféle színből összeillesztett strandlabdával akart villantani, annak mérettől függően 30-50 forintot kellett szánnia erre a célra. Ebben az évben egy kenu 65, míg a nagy újdonságnak számító műanyag medence 220 forintért kellette magát.

            Aki nem bírta ezeket az árakat az bizony mehetett a víz alá, bár ha ezt trendin akarta végrehajtani, akkor az is elég sok pénzbe került, és kellett hozzá szerencse is. Ugyanis hiába láttuk el megint csak játék, amatőr és profi búvárfelszerelésekkel a világ jó részét, nálunk gyakran volt hiánycikk egy gyerek búvárszemüveg vagy éppen uszony. Pedig 1969-től a KGST megállapodás értelmében ezeket már csak mi gyárthattuk.

Fotó: Fortepan/ MHSZ

Volt is benne üzlet, hiszen a Tatai Műanyagipari ktsz 13 milliós forgalmat bonyolított belőle abban az évben, és nem is ők gyártották egyedül.  A Budapesti Műanyagipari KTSZ az NDK részére 150 ezer szemüveget, 26 ezer gumiuszonyt és 35 ezer légzőpipát gyártott, de nagyobb mennyiségű búvárfelszerelésre jelentette be igényét Csehszlovákia és Jugoszlávia is. Egy búvárszemüveg egyébként 36 forintba került az áruházakban és a tó partján.

További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!