Szállodasor a badacsonyi hegy tetején, kaszinók, néger zenészek és vízirevük a parton. Egy NSZK üzletember majdnem megreformálta a Balatont ’64-ben.
A Kádár-korban az újságírók folyamatosan késztetést éreztek arra, hogy a Balaton partján külföldi turistákra vadásszanak és kifaggassák őket a véleményükről a magyar tenger kapcsán. Ezekből az interjúkból azután az újság hangvételének megfelelő sablon cikkek készültek. A visszafogottabb lapok megírták, hogy a nyugati nyaralók elképesztően jól érzik magukat, már a turnusuk közben intézkedtek a hosszabbításról, és biztosan ide jönnek a következő évben is. A (rendszer)kritikusabb lapok leírták azt is, ami nem tetszett, és ez bizony többnyire egybe esett azokkal a dolgokkal, amit mi magyarok is tapasztaltunk a tó körül (áruhiány, lehúzások, szakértelem nélkül vezetett vendéglátóhelyek, stb.) 1964-ben azonban a Tükör magazin egy egészen más megközelítésű cikket készített egy nyugat-német üzletemberrel, akitől ötleteket kértek a Balaton fejlesztéséhez, ő pedig adott is jó párat.
A szóban forgó úriember Erwin Wagner volt, egy los angelesi gyár német megbízottja. Herr Wagner hetente 4000 kilométert autózott vagy magánrepülőgépével repkedett kontinensszerte, hogy ügyfeleivel találkozzon, és januári megbeszéléseit már nyár elején lekötötte. Amikor pedig ki akarta pihenni a profithajszolásban megfáradt testét, akkor a Mercedese után kötötte motorcsónakját, és végig látogatta Európa szinte minden jelentősebb tengerpartját, míg 1964-ben megérkezett Tihanyba. Mint profi üzletember a szeme sem rebbent arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha övé lenne a Balaton.
Először is kifejtette, hogy a magyaroknak mennyire fogalma sincsen róla, milyen értéket is képvisel ez a csodás tó, és éppen ezért nem is használják ki a benne rejlő lehetőségeket, például a panorámát! Ott a helyszínen fel is skiccelt egy komplett szállodasort a badacsonyi hegytetőre egy üvegfalú óriásterasszal, ahonnan függővasút hordta volna le az embereket a tó partjára. Szerinte csak a látvány miatt is kétszer annyit lehetett volna itt kérni éjszakánként, mint másutt a Balaton partján. Persze ehhez dukált volna egy VIP repülőtér is, ahol a gazdag turisták nyugodt körülmények között szállhattak volna le magángépeikkel, és a helyszínen már várta volna őket a limuzin. Az üzletember szerint az egész csomagot el lehetett volna adni egy olyasmi reklámszöveggel, hogy reggelizzen Hamburgban, majd egy kellemes fürdés után ebédeljen a magyar tenger partján.
Hát nem lenne csodás látvány?
Mivel herr Wagner meg volt győződve róla, hogy az így érkező vendégek számolatlanul szórnák a pénzt, így a legfontosabbnak azt tartotta, hogy erre meg kell teremteni a lehetőséget. Világszínvonalú kaszinókat, játékgépek garmadáját, drága butiksorokat és luxusbárokat vizionált a partra, néger muzsikusokkal és persze szigorúan non-stop programkínálattal. Persze emellett az olyan egzotikumokból is pénzt termelt volna, mint a balatoni halászok. Őket hajókirándulások keretében lehetett volna meglátogatni, a túra végén vízparti halsütéssel és holdfényes koktélozással. Az üzletember azt sem értette, hogy miért olyan kevés a teniszpálya a tó körül, holott nyugaton már ekkor természetes volt ez a lehetőség, természetesen pályával együtt bérelhető, magasan képzett ellenfelekkel együtt. Végezetül Wagner úr Salzburgot is célkeresztjébe vette. Úgy gondolta, hogy a Balaton olyan helyet foglalhatna el a vízirevük világában, mint amaz a muzsika kapcsán. Ehhez csupán egy évente ismétlődő showra lenne szükség hajóparádéval, műúszórevükkel, tűzijátékkal és lampioneregetéssel.
Természetesen a cikknek komoly visszhangja lett a lap hasábjain, és különösen az olvasói leveleket bemutató rovatban. Bár sokan egyetértettek a fejlődés szükségességével a „Balaton partjára tervezett Las Vegas ötletét” katasztrófának tartották. A vélemények inkább abba az irányba mutattak, hogy a vendégek a nyugalmat, a kultúrát és a gasztronómiát keresik a magyar tenger partján, így néger zenészek és sztriptízbárok helyett lovasbemutatók, házias csárdák és cigányzene kell nekik. Szintén egyetértettek a szállodák színvonalának emelésében is, de ők függővasút helyett tusolós, modern bútorokkal és szagtalan mellékhelyiségekkel(!) felszerelt hotelekre vágytak. A boltok esetében a számuk bővítését, az áru- és munkaerőhiány megszüntetését, míg az éttermek esetében a tiszta abroszokat tartották volna fontosnak. Persze azt is megemlítették, hogy első lépcsőként jó lenne, ha minden településen lehetne hideg-meleg ételt kapni, és találni lehetne egy olyan boltot, ahol valamilyen szuvenírt vásárolhatnának a nyaralás végén. A programjavaslatok között több érdekes gondolat is felmerült.
Egy levélíró évente rendezett volna szépségversenyt, míg egy másik az Anna bál világhírét vizionálta. Úgy gondolta, hogy évente nem csak új bálkirálynőt választhatnának, de az előző ötven(!) év Annáit is meghívhatnák. Véleménye szerint már az is komoly profitot termelne, ha közülük öt eljönne, és magával hozna huszonöt lovagot is. Egy újabb javaslat szerint pedig a fiatalok szemével kellene nézni a világot és évente táncversenyeket kellene rendezni a tónál. Szerinte sokat dobna az ilyen rendezvényeken, ha minden esztendőben bemutatnának egy-két új táncot, melyet természetesen egy Balatonnal kapcsolatos dologról neveznének el...
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
