Csapnivalóan indult a szálló története, de egy gyalogos híd, egy teljes padlócsere és a szilvásgombócok végül segítettek.
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
A 60-as évek második felében a szállodaépítési láz a teljes balatoni partszakaszon csúcsára jutott. A siófoki szállodasor 1966-os befejezése után már nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egyetlen város nem tudja majd egyedül kielégíteni a hatalmasra nőtt turistaforgalmat. A Balatoni Intéző Bizottság (BIB) ekkor úgy döntött, hogy a magyar tenger legkönnyebben elérhető helyein építik fel a következő hoteleket vagyis egyidőben a tó keleti medencéjének északi és déli részén (A keszthelyi Helikon tervezését Hévíz közelsége indokolta). Azonban az északi parton, elsősorban a szívszanatórium közelsége és a vízhez közeli beépíthető helyek könnyebb elérhetősége miatt az elsőbbséget Füred élvezte. Aligán a pártüdülő közelében szóba sem kerülhetett szállodaépítés, Fűzfő ekkor még hivatalosan nem is volt üdülőkörzet, míg Almádiban nem volt elegendő vízparti építési telek.
Valójában Almádi büszkesége, az Auróra egy kényszerszülte, elhibázott koncepció eredménye, bár a lehetőségekből tényleg a legtöbbet hozták ki. Füreden már ekkoriban is komoly vízhiányos időszakokat okozott a rendszer túlterheltsége és várható volt, hogy a két épülő szálloda, az Annabella és még inkább a tó legnagyobb hotele, a Marina ezen még sokat fog rontani. Így szükség volt egy másik településen elhelyezett, nagy forgalmat lebonyolítani képes szállodára is, a választás pedig Almádira esett. A terület adottságai miatt (a parton lévő park és hozzá közel húzódó vasúti sínek) a tervezett szálló esetében úgy döntöttek, hogy nagy alapterület helyett inkább felfelé terjeszkednek, hogy legalább a csodás panoráma megadhassa az épületnek az elvárt luxusfaktort. Persze a helyieknek nagyon nem tetszett a 12 emeletes üveg-beton felkiáltójel az addig szinte vidékies településen (az addigi legmagasabb szálloda az 1928-ban még Abbázia néven épült kétemeletes épület volt), ám ezek a hangok hamar elhaltak a füredi Marina még grandiózusabb épületének átadása után.
Innen szép nyerni! – mondhatnánk, és az Aurórának (meglepő módon nem a híres cirkáló, hanem a hajnalistennő után kapta a nevét) sikerült is. Bár már az átadás évében kiderült, hogy komoly gondok vannak a szállodával, 1967 elején még szépnek tűnt minden. A tervrajzokon egy tetőterasszal ellátott, hatalmas ablakaival csodás panorámát nyújtó, idényszálloda szerepelt. Az épületben 280 szoba, 480 férőhely, étterem, borospince és éjszakai klub kapott helyet, míg a luxust olyan bútorok garantálták, melyek egy részét a falra lehetett akasztani és így pár perc alatt át lehetett velük rendezni a szobát (a veszprémi Szigeti József Faárugyár termékei). Csodás épület volt, ám csakhamar kiderült néhány nagyon komoly hiba.
Magát a szállodát elsősorban külföldi vendégek számára építették, így itthon szinte nem is reklámozták (úgysem nagyon tudták volna az árakat a magyarok megfizetni). Hogy ez mennyire vált be, arra jó példa, hogy a megnyitás hetében 6 különböző országból érkezett vendég írt áradozó kritikákat a vendégkönyvbe, és egész idényre külföldiek foglalták le az összes szobát. Csakhogy éppen ők voltak azok, akik nehezményezték, hogy a strandra (a vonat és a többsávos út miatt, ami közte és a hotel között fut) nagyon körülményes az eljutás. Ezért az 1969-es átadás után gőzerővel álltak neki a csorba kiköszörülésének és a megoldás egy az út és a sínek felett átívelő gyalogos felüljáró képében öltött testet. Ezzel a turisták már kényelmesen (a helyieknél is könnyebben) juthattak el a partra. Nem sikerült azonban egy ennél is nagyobb gondot megoldani.
Azok az átok sínek...
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
A szállodaépítéseknél alapvető elv, hogy a hotel ablakai ideális esetben a szoba alapterületének 12,5 százalékát teszik ki. Ezt azonban itt jócskán túllépték, és az Aurórában ez az arány közel 40 százalékos volt. Ezzel a fűtés nélküli, idényszálloda szobáinak hőháztartása meglehetősen előnytelenre sikeredett. Nyáron a tűző nap ellen csupán egy vékony függöny nyújtott védelmet és a szobák nagyon melegedtek, míg a téli hónapokban az épület túlságosan kihűlt. Az első idény befejezése után, 1969 telén például a padlón használt műanyag burkolat olyan nagy mértékben zsugorodott össze, hogy tavasszal 7000 négyzetméternyit kellett kicserélni több, mint 1,6 millió forint értékben (akkoriban egy komplett touring hotel 2,5 millióba került).
...és a fránya ablakok
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
A problémát végül a rohamléptékű kiegészítőfűtés felszerelése jelentette, ami ugyan nem tette 4 évszakossá a hotelt, de nem is hagyta szétfagyni télen. Márpedig ha így alakult, akkor a korlátozott téli használhatóság segítségével segítettek egy másik problémán is.
Az idény jellegű turizmus egyik legnagyobb hátránya, hogy a munkaerőt csak néhány hónapig tudja ellátni a szálloda üzemeltetője és legtöbbször az idény végén a személyzet hazautazik és keres magának valami munkát. Ezért a legtöbbször minden évben az új munkaerő toborzásával kell kezdeni az idényt. Az Aurórában – csakúgy, mint a legtöbb idényszállodában a Balatonnál – úgy oldották meg a dolgot, hogy más munkakörben télen is ott tartották a személyzetet. A füredi Marina szálló konyhájában gasztrofol-ételeket főztek a Pest-Budai Vendéglátóipari Vállalatnak (télire idehozatták a szükséges csomagoló gépeket), a füredi cukrászat a téli idényben a Csemege Vállalatnak és a helyi áruháznak készített diós-mákos tekercset, zsúrtortát, desszertet. A Kedves cukrászda helyiségeiben pedig sósmandulát csomagoltak. Az Auróra végül a szilvásgombócgyártást szerezte meg magának, a Mirelite számára. Ehhez az idényen kívül ide hozatták a szaggatógépeket és a konyha előtt folyamatosan mélyhűtő kamion várakozott. Aki akkoriban Mirelite szilvásgombócot evett az az étkezés végén, az az Auróra személyzetének a munkáját dicsérhette meg.
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
