Vajon milyen ki és milyen céllal tervezte az aligai part melletti gyűrű alakú építményt és volt-e köze a Club Aligához?

Így fest ma a sziget a Panoráma kilátóból

Aki járt már az aligai parton vagy a Panoráma kilátón, annak biztosan szemet szúrt egy különös építmény a part közelében. A vízbe merülő betongyűrű leginkább egy medencével ellátott napozószigetre emlékeztet. De vajon mi lehetett az eredeti funkciója? Cikkünkben ennek járunk utána.

 Bár az 1960-as években az ország egyik legnagyobb gyümölcs- és szőlőtermelő üzeme, a Balatonaligai Állami Gazdaság a tóhoz igen közel terült el, mégis szinte állandó vízhiánnyal küzdött, különösen az aszályosabb években. Az ok igen prózai: az ültetvények és a Balaton között több, mint 60 méter magas dombok képeznek természetes akadályt. Már az évtized elején megszületett az ötlet egy olyan szivattyús öntözőrendszer kialakítására, mely a tó vizét képes lenne a termőföldekre vezetni, és az aligaiak hamarosan társakat is találtak az akkoriban Európában is egyedülálló megoldás megvalósításához.

Az éves csapadékmennyiség szempontjából szintén kedvezőtlen helyzetben lévő Enyingi Édesipari Célgazdaság és a szintén itt működő Vörös Hajnal Termelőszövetkezet mellett a balatonvilágosi termelőszövetkezet is rábólintott a tervre és 1961-ben megalakították a Vízhasznosítási Társulatot. A négy gazdaság állami támogatással hamar előteremtette az összesen 44 millió forintnyi tőkét, mely az ún. öntözőfürt és a vízátemelő rendszer kivitelezéséhez szükséges volt, és 1962-ben meg is indultak a munkálatok.  

A rendhagyó projektben két nagyon fontos problémával kellett megküzdeni: egyrészt a vizet először magasra kellett felemelni, majd komoly távolságra elszállítani, másrészt a tóban található szilárd szennyeződéseket el kellett távolítani. Az előbbit egy olasz cég, a Pelizzari által gyártott négy, nagyteljesítményű szivattyú tette lehetővé, melyek az éltető nedvességet előbb hetven méter magasba emelték, majd az összesen 16 kilométer hosszú esőztető rendszer csöveibe nyomták. A rendszer teljes működése automatikus volt, melyet egyetlen mérnök gombnyomással tudott irányítani a vízgyűjtő melletti partszakaszon felépített szivattyúházból, mely ma is látható és működik is.

Ez az épület annak idején lila dísztégla borítást és világos, pasztellszínű festést kapott, melynek eredményeként még a helyi lakosok is azt gondolták, hogy ez bizony egy újabb szálloda lesz a magyar tenger partján. Ezzel fényes megerősítést kapott a tervezők elképzelése, hogy az említett színek alkalmassá teszik az iparépületet arra, hogy beolvadhasson a nyaralókörnyezet összképébe. Tovább erősítette a szállodával kapcsolatos meggyőződést, hogy a háztól hosszú fémszerkezetek vezettek fel az aligai Panoráma kilátóhoz, melyek az avatatlan szemnek siklónak tűntek. Valójában ezek a szerkezetek később a szabadon futó csővezetékeket tartották, melyek elkerülő rendszerükkel együtt egy esetleges meghibásodás esetén is biztosították a termőföldek vízellátását. A vezetékek a víz- és a föld alatt jutottak el a domb aljáig, ahonnan előbb a magaslat tetejére futottak, majd a vonatok számára épült viadukt alatt folytatták az útjukat.

De hogy visszakanyarodjunk cikkünk eredeti témájához a tóba épített betongyűrű maga volt az ülepítő medence, mely az iszaptól és szennyeződésektől tisztította meg a vizet ezzel öntözésre alkalmassá téve azt.

A medence, a szivattyúház és a csövek 1963-ban 

Persze a funkcióját nem ismerő proletárok hamar elkönyvelték, hogy ez biztosan az épülő hotel flancos napozószigete lesz, vízre épített medencével, sőt egyesek még rakétasilót is beleláttak a rejtélyes gyűrűbe. Persze a magyar tenger egyik legszebb részén épült betonmonstrumnak sem a horgászok, sem pedig a turisták – hát még a helyiek – nem örültek túlzottan, ám az eredmények elcsitították az elégedetlenkedő hangokat. Az öntözött területeken a csemegeszőlőhozam megduplázódott, az őszibarack termés 20 kilogrammal növekedett minden egyes fa esetében, míg a kukorica közel 10 mázsával nagyobb mennyiséget adott holdanként, míg ugyanez az érték a széna esetében pedig közel 14 mázsa volt.

Az akkor még valóban egyedülálló rendszer végül 1964 végén esett át a próbaüzemen és végleges üzembehelyezése 1965 május 22-én történt. Ötletessége és megbízhatósága nyomán pedig mintául szolgált az ország több pontján épült hasonló rendszerek tervezésekor is.

További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!