Az ÁVO-sok, majd az ÁVH tagjai is Révfülöpön nyaraltak, ahol tejet sem mertek venni a helyiek vagy az odatévedt turisták.
Révfülöp 1959-ben. A Fortepan gyűjteményében sincsen kép a településről 1942-59 közöttről...
Fotó: Fortepan
Csupán külföldi lapokból derült ki, hogy a II. Világháború után Révfülöp lett a „belügyi dolgozók”, azaz az állambiztonsági munkatársak kedvenc üdülőhelye. A helyiek rettegték az ÁVO-sokat, a mezei turisták pedig messze elkerülték a balatoni települést. Állítólag az 50-es években, amikor megérkezett Révfülöpre a hajó Boglárról, a parton játszó gyerekek suttogva adták le a drótot szüleiknek, megérkeztek az ÁVO-sok. A hétköznapokon, éjszakánként fekete autóval suhanó belbiztonságiak a Balaton partján nem a „csengőfrászt” hozták a falusiakra, hanem egyszerűen kifosztották a boltjaikat. Általában különálló üdülőházakban voltak elszállásolva, úgy tűnik, hogy még egymástól is meglehetősen féltek, és természetesen a nagyközönségtől szigorúan elzárt partszakaszon strandoltak. A politikai vezetés mindent megtett, hogy az ÁVH-tagok ne is találkozzanak a közönséges halandókkal. Mivel a belbiztonsági munkakör igen jól fizetett, és munka közben nem kevés törvénytelen túlkapás is történt saját gazdagodásuk érdekében, a révfülöpi nyaralók igencsak tömött bukszával érkeztek a Balatonra. Az öregek elmesélése szerint turnusváltáskor rögtön elfogyott a falu boltjaiban minden: a hús, a tej, a vaj és hordószámra folyt a híres csopaki bor a nyaralók poharaiba. A 50-es évekre még egy új tejcsarnokot is építeni kellett Révfülöpre, hogy a helyiek ne maradjanak teljesen tejtermék nélkül egész nyárra.
Az ÁVO-sok üdülőinek biztonsági intézkedései állítólag még Aligán is túltettek, ami így utólag érthető a szerepüket ismerve. Az ÁVO ugyanis, illetve közvetlenül a háború végén megalakított elődszervezete, a PRO, majd az 1948-ban létrejövő utód, az ÁVH igencsak rettegett intézmény volt a maga idejében. Elsősorban a pátvezetők akaratát teljesítették az itt dolgozó belügyesek, és legfőbb feladatuk a pártrendszer belső ellenségeinek kiiktatása volt. Az „ügyek” zömét besúgások, vallatások, kínzások és kreált bűnök útján oldották meg éppen az aktuális politikai vezetés igényei szerint. A több néven is futó, többször is átszervezett intézmény egyik legfőbb vezetője Péter Gábor volt egészen a kezdetektől. A Politikai Rendészeti Osztály, a PRO szovjet mintára alakult még 1945-ben, és legfontosabb tevékenysége a kommunista párt hatalomra juttatása volt az első „szabad választásokon”. Tagjait igen vegyes társaság alkotta: a háborúban sokat szenvedett és bosszúra éhező zsidók és a kegyetlen módszereket igencsak megkedvelő egykori kisnyilasok, idealista tudatlan parasztok és munkások egyaránt megtalálhatóak voltak közöttük.
A révfülöpi kikötő
Fotó: Fortepan/ Gyöngyi
Ezt a főként a fővárosra koncentráló hatalmi egységet szervezték újjá 1946-ban, így született meg az országos ÁVO, azaz a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya. Ezt két évre megalakulása után Kádár János - akkori belügyminiszterként - beolvasztotta a minisztériumba, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága néven. Az ÁVH-hoz tartozó belbiztonságiak általában fekete Pobjeda autóval érkeztek éjszakánként a „rendszer ellenségeinek” lakásához, hogy ott egy éles csengővel felverjék az alvó családot. Ezt nevezték akkoriban csengőfrásznak. Valós indok nem is igen kellett egy-egy kihallgatáshoz vagy egy súlyosabb vallatáshoz, elég volt egy rossz indulatú szomszéd vagy ismerős bejelentése. Ha valakinek szebb lakása, értéktárgyai vagy pénze volt, biztosan számíthatott arra, hogy előbb-utóbb „elviszik”, ugyanis az AVH tagjai előszeretettel gyarapították vagyonukat lelkes munkára hivatkozva. Pont emiatt senki nem érezhette magát biztonságban, még a legmagasabb pártfunkciókat betöltők is féltek az ÁVH-tól, hiszen, ha Rákosinak vagy néhány közeli munkatársának nem tetszett valami, könnyen a az Andrássy út 60-as számú házának pincéjében találhatták magukat, amely a belbiztonsági szervek fő bázisának számított hosszú-hosszú éveken keresztül.
Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről, így nem csoda, hogy az 56-os forradalom után ők látták el a megtorlás nemes feladatát is. Az ÁVH-sok a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben: az alvásmegvonás, a verés, az éheztetés és az egyéb embertelen módszerek miatt sokan meghaltak az ÁVH börtöneiben. A kádári konszolidáció részeként 1962 augusztusában a rettegett szervezet legkegyetlenebb tisztjeit leváltották, magát a szervezetet megszüntették és funkciójának további ellátására létrehozták a III/III. Csoportfőnökséget, amely továbbra is a belső elhárítással foglalkozott, de némileg finomabb módszerekkel dolgozva. A révfülöpi ÁVH nyaralókat pedig felváltották a III/III. ügyosztály kollégái és más belügyminisztériumi dolgozók, akik már nem keltettek olyan nagy riadalmat a helyiek között, illetve a parkolókból is eltűntek a rettegett fekete autók, hogy helyet adjanak a belügyesek színes KGST autócsodáinak.