Vajon csak a fantázia szülte Ötvös Csöpi német repülőroncsát, vagy hevernek még ilyenek a vízben, akár ma is?
Korabeli újságfotó
1995 őszén egy vitorlás Földvár és Tihany között, a nyílt vízen horgonyzott. Amikor a tulajdonosa megunta a szabadvízi romantikát, és visszaindult volna a kikötőbe, különös dolog történt. A horgony megakadt valamiben és amikor megpróbálta kiszabadítani, a vasmacska fémdarabokat hozott a felszínre. Mivel egy évvel korábban nagy hírverést keltett egy, a tóban talált repülőgéproncs, így a férfi is rögtön valami ilyesmire gyanakodott. Miután értesítette a hatóságokat, a Rendőri Ezred Tűzszerész-búvárai megerősítették a megérzését, mivel valóban egy repülőgép hevert a tó fenekén. A roncsot végül a következő évben, 1996-ban hozták a felszínre, vagyis két éven belül két ilyen eset történt. Cikkünkben annak jártunk utána, hogy vajon véletlen egybeesések kellettek ehhez, vagy valóban ennyi rejtélyes roncs heverhet ma is a tó mélyén?
A II. világháború harcai nem kímélték az ország egyetlen részét sem, így természetesen a Balaton partjaira is eljutottak. A magyar tenger mellett nagyjából egy évig, 1944-45 tavasza között folytak az összecsapások. Bár a háború után nagy erőkkel kezdték meg a roncsok, robbanóanyagok és lőszerek eltávolítását a vízből, a szakemberek véleménye szerint ma is megszámlálhatatlan harci eszköz heverhet a mélyben, az iszap által fedve. Felfedezésükre csak a véletlen adhat módot, hiszen a több, mint 500 négyzetkilométernyi vízfenék átvizsgálása szinte kivitelezhetetlen feladat. A legnagyobb gondot pedig éppen a repülőgépek jelentik.
A hajóroncsokat ugyanis szinte egytől-egyig kiemelték a háború lezárulta után. Ebben az esetben nem volt nehéz azok megtalálása, hiszen a dél felől közelítő orosz hadsereg elől a füredi öbölben gyűjtötték össze szinte az összes fellelhető vízijárművet (nehezítve az átkelést), majd azokat 1945 márciusában a visszavonuló német és magyar csapatok fel is robbantották. A háború után így szinte egymás mellől emelték ki a Csongor, a Tünde, a Helén, a Helka, az öreg Jókai gőzös, a Szigliget, a Csobánc, a Tátika és a többi motorosok roncsait, valamint a csónakokat, vitorlásokat. A repülőgépek esetében azonban egészen más volt a helyzet.
1944 őszéig, amíg lehetőség volt rá, a vízbe zuhant gépeket a lehető legrövidebb időn belül – legfeljebb egy-két nap után – kiemelték a hullámsírból, és alkatrészként felhasználták őket. Később azonban, a harcok hevesebbé válásával erre már nem volt mód, így a gépek egészen a békekötésig a vízben maradtak. Ezek közül a nagy „takarításkor” csak azokat tudták szárazra húzni, melyeknek lezuhanását szemtanúk is látták, vagy kiálltak a vízből. Mert bizony ilyenek is akadtak, például az az angol Wellington bombázó, mely Budapest felett sérült meg, és lezuhanása után a személyzet a tetejére mászva, elemlámpával kért segítséget. De ezen felül voltak olyan gépek is, melyek annyira sekély vízben landoltak, hogy a gyerekek boldogan játszadoztak a kiálló részeken. Nem minden gép esetében volt azonban ilyen egyszerű dolga a kutatóknak.
Ennek legfőbb oka, hogy minél hevesebben zajlottak az országban a harcok, annál kisebb pontossággal jegyezték fel a gépek eltűnésének helyét. Mire a Balaton környékére ért a front, addigra legfeljebb a Dunántúl került helymeghatározásként a naplókba, ami lássuk be elég nagy terület, hiszen a Velencei-tó ugyanúgy belefér, mint Sopron vagy Pécs. Ennek ellenére a szakértők – ha becslésekbe bocsátkoznak, akkor – 40-50 Balatonba zuhant gépről beszélnek, melynek a fele még mindig a hullámsírban nyugszik. Bár a hetvenes évektől fogva átlagban öt évenként találtak egy-egy roncsot (sőt 1994-96-ban két év alatt kettőt), még mindig legalább 10-15-re becsülhető a megmaradt gépek száma. Ezek megtalálása pedig valóban csak a vakszerencsén múlik.
Annak ellenére van ez így, hogy valószínűleg a legtöbb roncs a Kenesei-öbölben fekszik, ám még ez is hatalmas területet jelent, ahol a látási viszonyok következtében a víz alatti kutatás szinte lehetetlen, míg más megoldások esetében a költségek rúgnának igen magasra. Az amatőr régészeket pedig folyamatosan igyekeznek lebeszélni a keresgélésről, a felmerülő veszélyek és a kegyeleti okok miatt. A repülőgépek így hetvenöt év elteltével is az iszapban nyugszanak, örökre megőrizve saját, és személyzetük titkait.
