Lidércfényt árasztó kecskenyájak, tűzszemű ökrök és egymást aprító óriások alakították a tó sorsát a mítoszok szerint.

A népi hiedelmek, legendák egyik legfőbb jellemzője, hogy – írott források híján – folyamatosan változnak, és a mindenkori ízléshez igazodnak. Nincsen ez másképpen a magyar tenger, a Balaton születését mesélő regék esetében sem, melyek már az elmúlt száz évben is sokat szelídültek. Már az 1916-ban, Relkovic Davorka által a Magyar Néprajzi Társaság, Ethnographia című lapjában lejegyzett verziók is bőven a 18 éven felüli kategóriába esnének napjainkban. Legyen szó ugyanis a tó vagy a kecskekörmök keletkezéséről, az eredeti hiedelmekben túltengett a halál és a kísértetjárás.

            Abban az időszakban a tó keletkezése kapcsán két legenda keringett közszájon, és a szelídebb verzióban gyermekek hozták létre a Balatont. Persze nem akármilyen gyerekek voltak ezek, hanem a Bakonyban élő óriások „purdéi”. Történt egyszer ugyanis, hogy az említett óriás férfiak valamin csúnyán hajbakaptak, és jól látható volt, hogy az ellentét nem fog megállni a verbális bántalmazás szintjén. Mire az asszonyok összekapkodták a csemetéket, hogy békésebb helyre vigyék őket játszani, már előkerültek a furkós botok is. Végül a perpatvar annyira élesre sikeredett, hogy egyetlen férfi sem élte azt túl - vagy közben vagy utána – belehalt a sérüléseibe. Az asszonyok ezt látva úgy döntöttek, hogy bánatukban elhagyják a Bakonyt, és más vidékre vándorolnak a gyerkőcökkel. Emlékül nem maradt utánuk más, csak a gyerekek által épített homokvárak és a gödör, melyből az építőanyagot ásták ki (és mely időközben megtelt vízzel). Nem nehéz kitalálni, hogy utóbbi a Balaton, míg előbbiek a partján álló hegyek. Az óriások pedig ma is kísértenek a víz alatt, és haragjuk korbácsolja fel időnként a tó vizét.

            Nem egy szívderítő történet, de a másik magyarázat sem sokkal szalonképesebb. Eszerint ugyanis egy kecskepásztor legeltette a nyáját egy csodás, dús fűvel borított völgyben valamikor a messzi-messzi múltban. A kecskék persze szokásosan szanaszéjjel futottak, és bár a legtöbbet sikerült összeterelni, egy állat igen messzire került. A pásztor már ettől is felettébb dühös volt, ám igazán csak akkor gurult be, amikor futás közben keresztül esett egy kövön. A feszült pásztor ekkor gondolkodás nélkül felkapta a követ, hogy az állathoz vágja, ám ezzel óriási hibát követett el. A kő alatt raboskodott ugyanis egy gonosz vízitündér, aki így kiszabadulva kieresztette a mélyben lévő vizet, mely azonnal elöntött a teljes völgyet. A vízbe veszett állatok – milyen meglepő – ma is kísértenek a tavon, és éjszaka, viharos időben a víz tetején vonulnak, miközben fejük és szakálluk lidércfényben tündököl. A kegyetlenkedő pásztor pedig büntetésként az örökkévalóságig hajtja őket a nagy vízen át.

            Szintén a mainál lényegesen horrorisztikusabb verzióban létezett a tihanyi kecskekörmök legendája is 100 évvel ezelőtt.

A Balaton jellegzetes kagylóinak mítosza ma úgy hangzik, hogy egy csodaszép királylány élt Tihanyban, ahol aranyszőrű kecskenyáját naponta legeltette. A lányba beleszeretett a Tókirály fia, ám az gőgjében még szóra sem méltatta. Miután a királyfi szíve megszakadt a viszonzatlan szerelemben, az atya átkot mondott a leányra. A Balaton vize ekkor kicsapott a partra, és elnyelte a nyájat, az állatok körmeit pedig a mai napig a partra hordja. De nem járt jobban a lány sem. Őt egy szikla zárta magába, és büntetésként máig válaszolnia kell mindenkinek, aki kiált neki. Ő lett ugyanis a tihanyi visszhang (persze vannak ettől némileg eltérő verziók is). Nem egy klasszikus szerelmi történet, de az 1916-ban még fellelhető eredetihez képest így is gyerekregénynek tűnik!

            Aszerint ugyanis élt egy parasztasszony a tó partján, kinek oly gyönyörű és sokat tejelő kecskenyája volt, mint senki másnak. Legalább is ebben a tudatban élt az asszony hosszú ideig. Ám a bizonytalanság ott bujkált benne, így elment a környék boszorkányához. A banya elmondta neki, hogy bizony van egy fiatal leány, kinek állatai még az övénél is szebbek, ráadásul azoknak arany körme van. A boszorkány azt is elmondta, hogy a csodanyáj és gazdájuk éppen aznap érkezik Tihanyba, ráadásul éppen a parasztasszony földjén, a tóba nyúló földnyelven legelteti majd az állatait. Amikor az asszony éktelen haragjában a helyszínre sietett, meg is találta őket a földnyelven. A nyáj a parthoz közel legelt, míg a leány egészen a földnyelv végén, az állatoktól messze állt. A féltékeny parasztasszony sebtiben befogta négy ökrét az eke elé, és barazdát vont a leány és az állatok közé. Amikor ezt a leány meglátta, a kecskéihez akart sietni, de a barázdába tóduló víz elnyelte, és a tóba fullasztotta. Az asszony megpróbálta az aranykörmű állatokat elhajtani, de azok inkább szeretett gazdájuk után rohantak, és ők is a vízbe vesztek (az ő körmeiket hordja partra a tó). Persze a gonosz asszony ebben a regében is megkapja a méltó büntetését, neki ugyanis ítéletnapig kell (viharos éjszakákon) a vizet szántania, tüzes ekével és négy tűzszemű ökörrel...  

További hírekért, érdekességekért és napi nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!