Évekkel előzte meg a hivatalos elsőt a balatoni hajó, ám a keresésére létrehozott alapítvány sem találta a roncsait.

A Vasárnapi Újság 1905-ös képe egy korabeli tengeralattjáróról (nem a Balatoniról)

Néhány lelkes, amatőr történész kezdeményezésére, egy alapítvány kezdett körvonalazódni 1939-ben. Ez a csoportosulás azt a célt tűzte a zászlajára, hogy felkutassák és múzeumba juttassák a Balatonban elsüllyedt, első magyar búvárnaszád roncsait, Balatonboglár közelében. Mivel az érdektelenség és a háború is közbeszólt, a tó hullámai nem csak a hajó, hanem a történelem egy darabkájának maradványait is végérvényesen maguk alá temették...

            Már azt is meglehetősen kevesen tudják, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia területén – angol szabadalom alapján – egyáltalán folyt tengeralattjáróépítés, ám arról végképp csak néhány újságcikk számolt be, hogy a hivatalos dátumot évekkel megelőzve, 1905-ben már úszott magyar gyártású búvárhajó a magyar vízben. Hogy ez miért alakult így, arról a fentebb említett próbálkozás teljes kudarca tehet. Ugyanis a történtek ismeretében már az „úszott” kifejezés is erősen túlzónak tűnhet. Az akkori parlamentbe Zircről bekerült képviselő, Udvary Ferenc találmánya ugyanis csak a harmadik – sikertelen – próbáig jutott el, mielőtt végképp elmerült.

            Még 1904 elején alakult meg egy részvénytársaság, elsősorban Meszlényi Pál függetlenségi képviselő tőkéjével, mely Udvary találmányának gyakorlatba ültetését tűzte ki célul. Bár magáról a hajóról nem maradt fenn dokumentáció, azt tudjuk, hogy testét négy henger alkotta és egy akkumulátor hajtotta (a víz alatti elektromos haladás még jóval később is általános volt). Ami viszont bizonyos, hogy Udvary igen komoly célokat tűzött ki maga elé. Nem kevesebbet állított, mint hogy hajója képes lesz a 60 km/h óra sebesség elérésére. Hogy megértsük ennek a tervnek a grandiózus voltát, ahhoz tudnunk kell, hogy az első – Fiuméban gyártott – magyar, hadrendbe állított tengeralattjáró, az SM U-1 próbaútján 10 km/h sebességgel állított fel világrekordot, és a magával vitt torpedók sebessége is csupán 16 km/h volt.

Az SM U-1 a Monarchia lobogója alatt...

            Azt, hogy mi motiválhatta Udvaryt, könnyű megérteni, ha tudjuk, hogy ekkoriban a világ igazi torpedó és tengeralattjárólázban égett, melynek a Monarchia volt a központja. A már említett Első Magyar Tengeralattjáró Rt. által birtokolt fiumei gyárban készült a földgolyó szinte  valamennyi torpedója, és őrült versenyfutás zajlott az első olyan búvárhajó megépítéséért, mely ezeket a víz alól is képes elindítani (addig a partról vagy hajókról lőtték ki a gyilkos eszközöket). A Lupis osztrák kapitány és Whitehead angol mérnök által konstruált magyar ún. hal-torpedó (a formájáról kapta a nevét), sűrítettlevegős motorjával érte el a fentebb említett sebességet, ám a két feltaláló bízott benne, hogy ezt később 37 km/h-ra tudják növelni. Emlékezzünk rá: Udvary 60 km/h-ás sebességről beszélt a hajó kapcsán!

            Az új járművel végzett kísérletek sorában az 1905 tavaszán, a Hévízi-tóban végrehajtott volt az első, mely a kis vízterület miatt igazán csak egy merülőpróba volt. A hivatalos főpróbára 1905 július 22-én, Keszthely kikötőjében került sor. Ekkor a csodahajó néhány métert már képes volt haladni is, mielőtt az egyik hengere léket kapott és az egész jármű a Balaton mélyén landolt. Szerencsére a Dinger nevű főgépész és a három embere még időben elhagyta a süllyedő hajót. Szintén vakszerencse, hogy az eseményről tudomást szerzett helyi csónakázó egyesület tagjai a közelben voltak, és ki tudták menteni őket. Szintén ők vontatták be a pórul járt hajót, az egyesület helyiségébe. Udvaryék azonnal nekiláttak a hajó maradványainak összegyűjtéséhez, melyeket az akkumulátor kivételével mind meg is találtak.

            A második kísérlet valójában már nem keltett semmilyen sajtóvisszhangot. Annyit tudunk, hogy a kijavított hajót még valószínűleg abban az évben újra vízretették, és ezúttal egészen Balatonboglár közeléig jutottak vele. Szintén bizonyos, hogy ekkor Udvary maga vezette a kísérleti járművet, és útjára két matróz is elkísérte. Az újabb – ezúttal végzetes – katasztrófát ekkor motorhiba okozta. Mivel a hajó ekkor a víz alatt tartózkodott, így  - más kiutat nem látván – Udavryék magára hagyták azt, és úszva menekültek a felszínre  mindhárman (szerencsésen). A képviselő ezután kénytelen-kelletlen belátta, hogy egy búvárhajó megtervezése sajnos mégsem olyan egyszerű mutatvány, mint eleinte gondolta, és fel is hagyott a frissen jött matrózélettel. Az ügyre így a feledés homálya, a hajóra pedig a balatoni iszap függönye vetült, és ezen a cikk elején említett alapítvány sem tudott segíteni. Valójában a kor technikai színvonalán, ráadásul ennyire kevés feljegyzés birtokában esélyük sem lett volna megtalálni a hajót. Ezért tudjuk úgy ma is, hogy az első magyar tengeralattjáró 1909-ben épült, Fiuméban...           

További érdekes sztorikért, nettó-retró életérzésért látogassa meg facebook oldalunkat!