Ennyi pénzben úszkálunk minden nyáron a tóban, és egy ’45-ös elmélet szerint komoly szereplők lehetnénk a világpiacon is.

A kitermeléshez ilyen "bányákra" lenne szükség. A Holt-tengernél is ilyenekkel kezdték...

Magyarország már az első világháborút követően elveszítette ércbányái nagy részét, így a két háború között már komoly gondokat okozott az ipar fémmel történő ellátása. A helyzet azonban a második világháború nyomán vált igazán kritikussá. A maradék infrastruktúra romokban állt, a külföldi beszerzés lehetősége pedig több okból is gyakorlatilag lehetetlen volt. Ebben a helyzetben az ipar vezetői a műanyaggyártásban látták a megoldást, ám ez a technológia akkor még gyerek cipőben járt. Ráadásul nem is látott benne mindenki fantáziát. Ebben a helyzetben érkezett egy tanács egy Dél-Amerikába emigrált hazánkfiától, aki egy meghökkentő ötlettel oldotta volna meg a fémhiányt és egyben a magyar ipart is megreformálta volna.  

            Dévai Sándor mérnök Budapesten a Galvano-Kémiai Részvénytársaság igazgatója volt, majd a zsidóüldöztetés elől 1940-ben Argentínába költözött. Új lakhelyén sem szakmájának sem pedig szülőhazájának nem fordított hátat, így a helyi, magyar nyelvű lapokban publikálta megmentőnek szánt elképzelését. Ő eleve úgy gondolta, hogy a műanyaggyártás valójában tévút, és az iparnak inkább könnyűfémre, alumíniumra és magnéziumra van szüksége (igazát a Kádár-kori magyar alumíniumláz részben igazolta, néhány évtizeddel később). Úgy gondolta, hogy a magnézium lesz az uralkodó fém, mely a repülőgépipar és a robbanóanyaggyártás mellett az építőiparban is kulcsszerephez jut majd, a vasbetont is kiváltva. Ráadásul ebből a fémből Magyarországon rengeteg található, a magyar tengerben, a Balatonban!

            Bár elsőre merésznek tűnhet az ötlet, hogy a legnagyobb tavunkra magnéziumforrásként tekintsünk, egyáltalán nem légből kapott az elképzelés. Az említett évben, vagyis 1945-ben már évek óta rendelkezésre állt a technológia, mellyel tengervízből – elektromosság felhasználásával – ki lehetett nyerni porformájú magnéziumot. Ma a világ kitermelésének tetemes része ilyen módon történik, elsősorban a Holt-tenger vizének felhasználásával. Ráadásul már az is köztudott tény volt abban az időszakban, hogy a Balaton vizének olajos érzete is a magas magnéziumtartalomnak köszönhető. Igény pedig bőven lenne akár ma is a kitermelésre, hiszen a könnyűfémipar egyik legfontosabb nyersanyaga éppen ez az anyag. Nem csak a repülőgépeknél használják, de a modern autókban is átlagban 45 kg magnézium található (a vízalatti fáklyákról, robbanóanyagokról és egyéb felhasználásokról nem is beszélve).

Magnézium kristály

Ha létezik a technológia és a Balatonban sok a magnézium, akkor vajon miért nem álltunk még neki a kitermelésnek? A válaszhoz először is tisztában kell lenni azzal, hogy mennyi magnézium is van a Balatonban.

            Magyarországon az ivóvizek magnéziumtartalma 25-82 mg/l. Vagyis literenként ennyi milligrammot tartalmaznak a magnézium valamilyen (ionok, stb) formájából. Ebben a tekintetben a magyar tenger valóban a sűrűbb régióban található a 54 mg/l mennyiségével. Ha ezt a sűrűséget megszorozzuk a tó 1,9 milliárd köbméteres űrtartalmával, akkor azt kapjuk, hogy a vízből 102,6 ezer tonna por alakú magnézium lenne kinyerhető. Ez elég tetemes mennyiség annak tudatában, hogy jelenleg e könnyűfém ára tonnánként 2000 dollár vagyis a tó habjaiba merülve nagyjából 66 milliárd forintban lubickolunk. Van azonban néhány bökkenő!

            Egyrészt ez a mennyiség csupán egyetlen alkalommal nyerhető ki, hiszen a beömlő vizekben jóval kevesebb a magnézium. Ha tudjuk, hogy a világ összes kitermelése 1 millió tonna körül van évente, akkor látjuk, hogy egyetlen esztendőben tudnánk komolyabbat domborítani a teljes Balaton vízkészletének elektromos kezelése nyomán. Másrészt ez a sűrűség megmosolyogtatóan alacsony még a kitermelésre alkalmas vizekhez képest is, a hagyományos bányászatról nem is beszélve. Hogy értsük mit jelent mindez: az 54 mg/l azt jelenti, hogy a Balaton vizének 0,0054 %-a magnézium, míg a világ tengereinek Mg tartalma általában 0,14 %, ami 26-szorosa a magyar tengerének. Ám az olyan helyeken, mint a Holt-tenger, ahol valóban működnek magnézium lepárló üzemek a sűrűség 2,55 %, ami több, mint 470-szerese a Balatonénak. Ugyanannyi magnézium kinyeréséhez tehát ott elegendő 4,4 millió köbméter vizet feldolgozni, míg a Balaton esetében ehhez a már említett 1,9 milliárd köbméter kellene. Ugyanakkor létezik olyan víz itthon, amit már érdemes lehetne feldolgozni!

            Magyarország a gyógyvizek országa, hiszen számtalan ilyen forrás található nálunk. A sok melegvízű forrás közül azonban magnéziumtartalom szempontjából kiemelkedik az igmándi keserűvíz, mely literenként 55 gramm(!) ilyen anyagot tartalmaz. Ez bizony 5,5 százalékot jelent, ami több, mint a kétszerese a Holt-tenger idevágó értékének! Kétmillió köbméter igmándi vízből ki lehetne nyerni a már említett 100 ezer tonna körüli mennyiséget. Azonban már a gazdaságossági számítások esetében is sok mindennek kellene stimmelnie ahhoz, hogy mindezt megérje elkezdeni, és akkor még nem beszéltünk a várható brutális méretű környezeti károkról, amit a bányászat ilyen formája okozna.

Egy férfi igmándi keserűvizet iszik. Valószínűleg kifizetődőbb ebben a formában értékesíteni.

Fotó: Fortepan/ Privát Fotó és Film Archívum-Höfler Tibor gyűjtemény

Valójában Dévai Sándor számolócetlijén lehetséges, hogy jól mutatott a Balaton vizének magnéziummentesítése, a valóságban sem a pénzügyi, sem a természetvédelmi oldal nem fest valami fényesen. De azért egy 66 milliárdos medencében fürödni nyáron még mindig nagyon szórakoztató tudat...     

További érdekességekért, nettó-retró életérzésért tekintse meg Facebook oldalunkat!