Kenyérfejadagok és pincsiknek járó luxusétkek volt a két véglet, miközben a napi ellátás átlag 1 gr aranyba került.
1940-ben még virágzott Siófok...
Fotó: Fortepan
A második világháború nem kímélte a Balaton környékét sem, hiszen ezen a területen is komoly harcok folytak. Az éppen éledező nyaralóturizmus infrastruktúráját gyakran a földdel tette egyenlővé a világégés. Az 1946-os magyar tenger így teljesen más képet mutatott, mint napjainkban, és nem csupán a rombolás miatt. Míg az újjáalakult Balatoni Intéző Bizottság (korábban Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság) igyekezett a munkásosztály nyaralását megszervezni, addig a rendőrség razziákkal üldözte a javaikat rejtegető, és ebből nyaralgató elitet. Nézzük hát, hogyan is festett kedvenc tavunk 1946-ban!
A világháború utáni első évadban teljesen más erények csillogtatásával igyekeztek az embereket egy kis felüdülésre a Balaton partjára csábítani. Ma már biztosan a homlokunkra szaladna a szemöldökünk, ha egy plakáton azt olvasnánk, hogy A Balaton szelíden, kéken és aknamentesen várja a fürdőzőket. Pedig akkor már ez is nagy szónak számított. A Balatoni Intéző Bizottság (BIB) először a déli parton kezdte meg a lehetőségek felmérését és kép többnyire lesújtó volt. Bogláron és Fonyódon gyakorlatilag minden, üdülésre alkalmas létesítmény használhatatlanná vált, egyedül a 120 személyes Postás Gyermeküdülő tudott (kis) vendégeket fogadni. Még ennél is rosszabbul járt Siófok, mely már a II. világháború előtt is a balatoni fürdőturizmus fővárosának számított.
Így festett a a MAC klubház társalgója szintén Siófokon, 1946-ban
Fotó: Fortepan/ Ember Károly dr.
Itt gyakorlatilag semmilyen használható létesítmény nem maradt fenn. A két híres nagyszálló, a Sió és a Hullám épületei álltak ugyan, de ajtó, ablak, minden berendezés nélkül, erősen rongált állapotban várták a jobb sorsot.
A szerencsésebb települések között volt Keszthely, ahol a Festetics birtokot a volt uradalmi cselédek között osztották fel, így a település már gondozott képet mutatott, míg a megmaradt állatállományt és a mezőgazdasági gépeket termelő szövetkezetbe vonták. A változás szelét jól mutatta, hogy 1946-tól a Festetics kastély hatalmas ősparkjának kapuja fölött “Szabadságkert” felirat díszelgett...
Hévíz még ennél is szerencsésebbnek mondhatta magát, hiszen szállodái és penziói kényelemmel és „bőséges” ellátással várhatták a vendégeket. Persze az adópengővel fizető munkásembereknek csak húsnélküli menü járt. A húst is tartalmazó ételekkel dúsított ételsor már napi egy gramm aranyba került. Igen valóban aranyba, hiszen a világégést követően a legkisebb extra szolgáltatást is a nemesfémben lehetett csak megfizetni. A váltási árfolyam többnyire úgy nézett ki, hogy az első osztályú ellátás naponta 1 millió adópengőbe került (1,5 gramm arany helyett), a másodosztály ára 750 ezer, míg a harmadosztályra 625 ezerért lehetett befizetni. Ebben az évben egy szakácsnő havi keresete 100 ezer adópengő volt. De ha azt gondoljuk, hogy ez volt az igazi luxus, akkor tévedünk!
További balatoni sztorikra kíváncsi? Olvasson bele a Tó-retró blog szerzőjének új könyvébe! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Kiváló karácsonyi ajándék Balaton rajongóknak… Részletek, megrendelés
A korszakra jellemző volt, hogy a rendőrség fontos ténykedési közé tartozott az „árdrágításon vagy a háborún meggazdagodottak és feketézők” (valójában korábbi nemesei családok, sikeres vállalkozók, értelmiségiek) üldözése és fellelhető vagyonuk elkobzása a köz javára. Ennek az össznépi fogócskának pedig a Balaton környéke volt az igazi terepe. Az ilyen „dekadens” alakok a háború előtt éppen Siófokon élvezték munkájuk gyümölcsét, ám a világégés után oda mentek, ahol egyáltalán voltak még az igényeiknek megfelelő épületek. Éppen ezért a déli parton Zamárdi és Balatonlelle, ahol még álltak magánkézben lévő villák, hírhedtek voltak a nyomozók körében. A razziák itt szinte mindennaposak voltak. Az akkori újságok pedig örömmel hergeltek az ilyen helyeken tapasztalt „szörnyűségek” kiteregetésével. Az ilyen magánvilláknak a tulajdonosai volt nyilasokból tevődtek össze (legalább is az újságok szerint), akik marhákat vágtak a gazdag vendégeik számára a bérvillákban és magánnyaralókban. „Békebeli“ autópark torlaszolta el a közlekedést (így nevezték a luxusautókat). A napi panzió ára a bevallások szerint személyenként 8—12 millió adópengő volt és ezért olyan ételek jártak, mint húsleves, rántott csirke, mogyorótorta. Libasült tejfeles mártással, Linzer-szelet vagy éppen parfé. A nyomozók egyszer a saját szemükkel látták, hogy egy ilyen magánvillában egy selyempincsi porcelánedényből lefetyelte az aludttejet! Persze ahhoz, hogy el tudjuk helyezni ezeket a felkavaró tényeket, fel kell idéznünk, hogy miként nézett ki az átlagemberek étkezése.
A Máltai Selyempincsi
1946-ban még javában létezett a napi, jegyre osztott kenyéradag intézménye. Ennek megfelelően alapból 25 deka volt a napi kenyérfejadag. A nehéz testimunkát végzők (bányászok, öntödei munkások, stb.) kenyérpót fej adagja napi 20, a könnyebb fizikai munkát végzőké napi 10 deka plusz volt. Ilyen körülmények között nem csoda, ha sokakat irritált egy aludttejen tengődő selyempincsi képe. Ez kiváló táptalajt szolgáltatott a dekadencia üldözéséhez és az elkobzások, államosítások felpörgetéséhez. Egy évtizeddel később pedig a Balaton már visszavonhatatlanul belépett a SZOT korszakba...
