A propaganda lejáratta, az emberek gyűlölték őket, ám mégis sorok álltak a boltjaik vagy a szállásaik előtt. Mi volt a hetvenes évek magánzóinak a titka?
Forrás: Fortepan/ Urbán Tamás
Aki a 90-es évek után született, talán már nem is tudja, hogy mit jelent a maszek kifejezés és valójában nem is lenne egyszerű elmagyarázni. Aki nem élte át a magántulajdont ferde szemmel néző rendszer működését, az nem értheti meg igazán, hogy ezek a – ma így mondanánk – szürke és fekete gazdaság határán lavírozó figurák miért voltak gyűlöltek és kedveltek egyidőben. Pedig éppen az a rendszer – a kommunizmus – hívta őket életre és nyújtott a számukra táptalajt, amely folyamatosan a lejáratásukon ügyködött és gyakran üldözte is őket.
Persze a maszekok vagy magánzók az ország minden pontján éltek és virultak, de a hetvenes évek balatoni nyarai adták számukra a legtöbb lehetőséget. A hiánygazdaság mindig magával hozta a pénzzel mindent elintéző és adómentes bevételektől gazdagodó magánembereket. Néhányukról már megemlékeztünk a fagylalt és a lángos cikkekben, de mivel abban az időben szinte mindenből hiány volt, így a maszekok szinte minden területen éltek és virultak. A hetvenes években ugyanis az élelmiszer utánpótlás akadozása már kezdett komoly gondokat okozni a magyar tenger partján. Ennek egy részét éppen a maszekok idézték elő, de bőven akadt más oka is.
Példaként említhetjük a tejellátást. 1974-ben – és valószínűleg máskor is – előfordult, hogy Siófokon mindössze egyetlen boltban lehetett tejet kapni és a készlet ott is elfogyott már délelőtt. Az emberek a nyaralásra szánt hetük reggeleit hosszú, tömött sorokban várakozással töltötték, ráadásul gyakran feleslegesen. A közeli marcali tejüzem ugyan – elvben – tudott megfelelő mennyiséget szállítani, ám azt a boltok nem merték megrendelni. A felettük álló és a boltokat működtető ÁFÉSZ ugyanis igen rossz néven vette, ha egy egységükre rásavanyodott a tej (a tartós verziók ekkor még nem léteztek), így a boltok vezetői nem rizikóztak a rendeléssel. Ha az időjárás nem volt kedvező, akkor ugyanis a tókörnyéki fogyasztás erősen visszaesett, így inkább kevesebbet kértek a tejüzemtől, hiszen a proletárok már megszokták a sorban állást. Ahogyan a zöldségesek előtt is. Ez utóbbiról azonban már valóban a maszekok tehettek elsősorban.
Forrás: Fortepan/ Urbán Tamás
A friss zöldséget és gyümölcsöt a MÉK (Mezőgazdasági Termékeket Értékesítő Szövetkezeti Központ) szállította le a gazdáktól Siófokra reggelente és ilyenkor már várták őket a magánzók furgonjai. Hamar csusszant egy kis pénz ide-oda és az áru túlnyomó része már el is tűnt a szemek elől. A kevéske maradékot azután szétosztották az állami boltok között, de ez semmire sem volt elég. Persze a maszek zöldségeseknél így szinte mindig volt friss áru, sőt a strandokon mozgóárusok is kínálták a friss gyümölcsöt. Ők egy negyed kiló cseresznyéért például 10 forint körüli összeget kértek akkor, amikor egy olcsóbb étteremben ennyiért már pirított mája is lehetett vásárolni (jól mutatja a gyümölcshiány mértékét, hogy ugyanezek az árusok a palacsintáért „csak” 3 forintot kértek). De szintén a szerencselovagok malmára hajtotta a vizet a szálláshelyek hiánya is.
Ebben az időszakban már szinte minden nyáron ki lehetett volna akasztani a tóra a „megtelt” táblát, hiszen a SZOT üdülők zsúfolásig voltak, más szállodákban pedig már télen lefoglalták az összes szobát. Bár a kempingek általában tudtak helyet biztosítani, ám ezek ára vetekedett a hotelekével és így sokkal kevésbé tűnt vonzónak a nomád életforma. Persze lehetett az ilyen nyaralási formán spórolni, ha valaki nem a helyszínen bérelte a felszerelést (már, ha kapott, hiszen a legtöbb helyen 2-300 gumimatrac jutott több tízezer sátorozóra), ám a megvásárlás igen sokba került. Egy négyfős családnak a sátor, a gázfőző és az egyéb kellékek együttes ára alaphangon is kitett 8-10 ezer forintot, vagyis nagyjából egy átlagos dolgozó 4 havi keresetét. Így aki nem kapcsolt időben és nem vágyott a sátorozásra, az kereshetett magának magán vagyis maszek szállást.
A hetvenes évek közepén úgy becsülték, hogy minden állami férőhelyre két maszek szálláshely jutott, vagyis meglehetősen jól ment a biznisz. Persze itt rögtön meg kell említeni, hogy a magánszállások jó része hivatalosan, az állami szervek által szervezett vendégeknek adta ki a házát és befizette a napi 6 forintos idényadót is, míg a hivatal jutalékot biztosított nekik a bevételek után. Ám a többségük így is az állami szerveket megkerülve közvetlenül adta ki a házát elsősorban külföldieknek, de a vendégek között hazaiak is szép számmal akadtak. Ők egész évben a házukban laktak, ám az idény három hónapjára máshová költöztek vagy éppen a pincében húzták meg magukat és így is busás haszonra tettek szert (becslések szerint havi 25-30 ezer forintot vagyis az átlagbér tízszeresét kasszírozták). Az üzlet annak ellenére is virágzott, hogy az ilyen szállások árai átlagban kétszeresei voltak az állami szállodák napi díjainak és még bizonyos ügyeskedéssel is számolnia kellett a vendégeknek. A kiskapu ugyanis az volt a törvények között, hogy nem kellett adóznia azoknak, akik rokonnak vagy családtagnak adtak bérbe ingatlant. A maszekok így minden vendégnek elmondták, hogy egy esetleges ellenőrzéskor a szállásadó barátja vagy éppen unokatestvéreként kell bemutatkozniuk. Így mindketten megúszták a csalás vádját.
Forrás: Fortepan/ Urbán Tamás
A korabeli propaganda persze megpróbálta az ilyen szolgáltatásokat befeketíteni és az újságokon keresztül folyamatosan rémhíreket terjesztettek az ügyeskedő, harácsoló maszekokról. Olyanokat írtak, hogy napközben kikapcsolják az áramot, nem engedik használni a hűtőszekrényt és megtiltják, hogy a vendégek kinézzenek az ablakon, hangoskodjanak vagy éppen a ház előtti teraszon üldögéljenek. Biztosan történtek ilyenek is, de valószínűleg közelebb állt a korabeli vicclapok megközelítése az igazsághoz. Ezek úgy vélték, hogy a maszekok indokolatlan előnyből indulnak a versenyben az állami alkalmazottakkal szemben, hiszen ők képesek kedvesen mosolyogni a vendégeikre vagy vásárlóikra...