Honnan származtak az „okosba” megvett benzinadagok és miért ment jobban az autó az osztrák benzintől? Olyan trükköket mutatunk, hogy garantáltan fennakad a szeme!
Fotó: Fortepan/ Schiffer Pál / Andor Tamás
Tegye fel a kezét, akinek valamelyik rokona, ismerőse vagy éppen ő maga soha nem vásárolt „kéz alól” benzint a 70-es, 80-as években... Hát igen, ebben a korszakban igazán virágzott az iparág, amikor még nem a gázolajat szőkítették, hanem a benzint feketítették, pontosabban árulták feketén, hihetetlen tételekben. Mint sok más alulról jövő kereskedelmi kezdeményezés esetében, az üzemanyaggal történő csencselésnél is a Balaton volt az elsődleges terep, lévén a belföldi és a külföldi turistaforgalom is itt koncentrálódott. Bár sokan törtek a benzin eladás fekete lovagjának címére, a legnagyobb tételben játszó bandák szinte mind a magyar tenger környékén szomorították a tervgazdaságot.
Az egyik legfajsúlyosabb botrány is egy „túlbuzgó” gondnok telefonhívása kapcsán pattant ki a hetvenes évek közepén. Az éber cerberus ugyanis nem átallotta megnézni a felügyelete alá tartozó üdülőnek szállított fűtőolaj mennyiségét. Bár mérni nem tudott, de szemre is látta, hogy bizony meglehetősen szellősre sikeredett a lefejtés ez alkalommal. A Veszprém megyei rendőrök pedig igazolták a félelmét, ugyanis a rendelt 50 ezer liter fűtőanyag helyet alig 20 ezret sikerült házhoz szállítani. A megindított vizsgálat hamar elvezetett az ÁFOR berhidai telephelyére, ahol egy egész takaros kis maffiát sikerült begyűjteni. A gépkocsi vezetők itt ugyanis maguk töltötték a tartálykocsikat, és bizony maguk felé hajlott a kezük. A nívószint feletti adagokat pedig komoly hálózaton keresztül adták el a dolgozó népnek. Ám ezzel még nem elégedtek meg, mert idővel egyre pofátlanabb módokon fejték a Népköztársaság vagyonát.
A legnagyobb tételű – és egyben a lebukásukhoz vezető – lopási forma a nagyobb cégek megkárosítását célozta meg. Ilyenkor – mint az említett üdülő esetében is - beálltak a lefejtéshez, és ki is csorgatták az olajat az utolsó cseppig a földalatti tárolókba. A helyi átvevő a „pont nem érdekel” hozzáállás jegyében aláírta az átvételi elismervényt és mehetett is vissza szundikálni a portásfülkéjébe. Amit azonban a gondnokok általában nem tudtak, hogy a tankerek belseje több rekeszre van osztva, és a sofőr nem nyitotta ki mindegyiknek a szelepét, így legtöbbször 3-4 ezer, de igazán komoly, több körben való szállítás esetén akár több 10 ezer liternyi olajat is „megtakarítottak”. Persze a vizsgálat további csodákat is feltárt, ugyanis az ÁFOR kocsik nemhogy átfolyásmérővel, de legtöbbjük még működő kilométerszámlálóval sem volt felszerelve, így a fekete fuvarok során megtett távolságokra is a feledés jótékony fátyla borult.
Fotó: Fortepan
Szintén nagyban űzte az ipart egy benzinkútszerelőkből álló félig családi vállalkozás is. A trükk lényege ebben az esetben az üzemanyagtöltő állomások feltöltésekor keletkező többlet elsíbolása volt. A kutakat abban az időben nem lehetett pontos mennyiségben tölteni, mindig maradt néhány tíz- vagy száz liternyi többlet. Az eljárási rend az ilyen esetekben azt írta elő, hogy pontosan vezetni kellett a felesleget, majd egy bizonyos mennyiség felett jelenteni kellett az ÁFOR-nak. Pontosabban csak kellett volna, ugyanis a kútkezelőknek eszükben sem volt jelenteni, hanem nyitottan álltak az említett szerelőcsapat ajánlata elé. Ők ugyanis a rendszeres „karbantartások” alkalmával egyszerűen visszatekerték a tartályok számlálóit, így soha nem derült ki, hogy a többletet – az autósok számára teljesen legálisnak tűnő módon – régen eladták. Ebben az esetben könnyen következtethetünk a nagyságrendre, ha tudjuk, hogy az esetben 25 benzinkút volt érintett és 84-en ültek a vádlottak padján.
Volt olyan eset is, amikor a gépkocsik számára kiírt üzemanyagutalványok segítették a csalókat. Itt a TEFU egyik telepén játszottak össze a gépkocsivezetők és a szerelők, amikor feltalálták a kilométeróra-tekerés korai ősét. Csakhogy ők az órát előre tekerték – az ablaktörlő motort kötve a spirálra! – és így fantomkilométerek ezreit tették a teherautókba. Ezekre a nem létező szakaszokra a sofőrök ugyanúgy felvették a benzinjegyeiket, melyeket később jó áron tovább adtak a beépített benzinkutasoknak (ők pedig ezeket tették a kasszába a tankolásért kapott pénz helyett).
Ezek az esetek „csak” a népgazdaságot károsították meg, de voltak olyan kevésbé dörzsölt csalók, akik autók tucatjait tették tönkre a biznisz következtében. Akadt olyan kutas, aki az ellenőrzéstől tartva jelentős mennyiségű vízzel pótolta a hiányt a kút tartályaiban, ami közel sem tett jót az itt tankolók autóinak (bizony abban az időben nem csak a bort vizezték, ahogyan itt írtuk). De az egy fokkal fifikásabbak a drágább benzinféléket (92, 98 oktános) adták el, majd a tartályokat olcsóbban kapható 76-ossal ütötték fel. Valószínűleg emiatt terjedt el a nézet, hogy az osztrák benzin jobb minőségű a magyarnál, mert az tiszta volt...
Persze ahhoz, hogy valaki pórul járjon, még csak a csalók közreműködése sem kellett. Elég volt ehhez az akkoriban általános nemtörődömség is. Feljegyeztek ugyanis olyan esetet is, amikor a tartálykocsi vezetője nem vette észre, hogy a normál benzint éppen a szuper tartályába engedi a benzinkúton és mire észbe kapott már 5 ezer liter csorgott le. Becsületére legyen mondva, hogy azonnal menteni kezdte a helyzetet és visszaszivattyúzta az említett mennyiséget, így legalább nem csak a kúton, de már a tartálykocsiban is pancsolt lett az üzemanyag. A sofőr természetesen megúszta egy szigorított ejnye-bejnyével az esetet, ahogy az a figyelmetlen balatonkörnyéki kútkezelő is, aki egy NSZK család nyaralását és autóját tette tönkre. Ő ugyanis soha nem látott még korábban dízel autót és lelkiismeretesen tele eresztette a tartályt extraszuperrel. Sokat elmond az akkori körülményekről, hogy az esetet követő feljelentés nyomán a szakbarbár megúszta egy dorgálással, és másnap már újra üzemanyagot mérhetett. Ő párttag volt, a feljelentők pedig a rothadó kapitalizmusból érkeztek...
