Az illetékesek húsz év alatt látták be, hogy a homokos strand mit sem ér ivóvíz, közvilágítás és éttermek nélkül.
Fotó: Fortepan/ Lencse Zoltán
1964-ben felmerült az ötlet, hogy a Balatonnak van egy olyan része, melyet eddig egyáltalán nem fejlesztettek, holott ez a település(rész) fekszik legközelebb a fővároshoz. Mivel az illetékesek a BIB-nél (Balatoni Intéző Bizottság) úgy gondolták, hogy Balatonakarattya a megfelelő partszakasz hiánya miatt kénytelen a mellőzöttség igájában senyvedni, így ez irányba léptek. Jó kommunista szokás szerint „ha álmodunk, akkor álmodjunk nagyot” szellemében, azonnal egy olasz mintájú lídósáv építésének álltak neki. Maga az eljárás inkább csak idő- és pénzigényes volt, semmint bonyolult, hiszen ezt addigra már több helyen is kipróbálták. A parttól 50-70 méterre egy kő-beton gátat emeltek a mederben, majd hatalmas szivattyúkkal mögé nyomták a tó iszapos vizét. A víz innen elpárolgott, a visszamaradt iszap pedig létrehozta a homokos strandot. Az elkészült lídóhoz már csak egy kemping szükségeltetett – mellesleg ez volt az ország 44. sátortábora – és teljes is lehetett a boldogság. A népek egy része majd itt leragad, és nem terheli tovább a kapacitáshatáron működő Füredet és Siófokot. Hát nem egyszerű? Hát nem egészen!
Aki ezt a tervet kiötlötte az a Balaton klímáját és Akarattya viszonyait minimálisan sem ismerte, ugyanis volt egy olyan tényező, mely szinte lehetetlenné tette a település víkendközponttá (a tervekben így szerepelt) fejlesztését, ez pedig nem más, mint a víz. Akarattya ugyanis különös mikroklímája következtében a Balaton egészéhez és a közvetlen szomszédaihoz viszonyítva is határozottan aszályos terület. A település fejlődését pedig ez már korábban is komolyan gátolta. Ennek következtében a terület fokozatosan szakadt le a környék üdülővárosaitól. Nem épültek szállodák, éttermek, sőt még boltok is csak minimális mértékben. Ezekhez ugyanis meglehetősen nagy szükség lenne ivóvízre. A kutak azonban a nyári időszakban hamar elapadtak, ráadásul a korán kelő kertészkedők ki is locsolták az éltető nedvet, így délelőttre általánossá vált a vödörrel a kezükben vizet kunyeráló kempingezők látványa.
De más, alapvető dolgok is hiányoztak ahhoz, hogy a település a „Balaton kapujává” válhasson. Például a közvilágítás, mely annyira gyenge és ritka volt a 60-as években, hogy a helyiek inkább bíztak a főúton közlekedő autók lámpájában, mint a kandeláberek fényében. Ezen kívül nem volt orvos (hetente kétszer jött egy kenesei orvos néhány órára), patika és szezonon kívül csak két bolt működött. Ráadásul ezek ellátása is akadozott, például külön autó hozta a kenyeret és a tejet, így nem volt ritka, hogy a helyiek éppen hazaértek az egyikkel, és már indulhattak is vissza a másik alapvető élelmiszerért, nem ritkán 4-5 kilométeres távolságból (persze akkoriban autó nélkül). Mivel ezidőtájt étterem sem működött Akarattyán (csak 67-ben nyílt meg egy bisztró, de az is hamar bezárt) az új lídó és kemping vendégei leginkább azt ehették és ihatták, amit ők maguk hoztak otthonról. De a fejlesztések csak várattak magukra.
Az ötletet adó olasz lídó
Fotó: Fortepan
Az alapvető probléma kezelésére már 1957-ben létrejött a Törpe Vízmű Társulat, mely a helyiek befizetéseiből meg is építette a vízművet, ám annak kapacitása már a nyaralók megjelenése előtt sem volt elegendő. A vízellátás további javítása szempontjából Kenese élvezte az elsőbbséget (közigazgatásilag Akarattya Kenese része volt, egészen a közelmúltig), ahogyan a világítás, útépítés és minden egyéb esetében. A kemping által termelt haszon így Kenese kasszáját gazdagította. Bár a helyiek folyamatosan az elszakadás pártján álltak, az első részönkormányzat csak 2005-ben(!), míg a teljes önállóság 2014-ben(!) valósult meg.
Bár 1967-ben és 68-ban az ivóvízszállítást a korábbi duplájára emelték, a mennyiség még mindig nem volt elegendő a település igényeinek kiszolgálására. A következő próbálkozást az 1979-ben elkülönített 10 milliárd forintos állami támogatás tette lehetővé. Ezt kizárólag a balatoni települések fejlesztésére fordították, és ennek keretében végre Akarattyán is megindult a közművesítés. A vízhiány azonban egyáltalán nem oldódott meg. Még öt évvel később, 1984-ben is lajtoskocsikkal szállították az ivóvizet a nyári időszakban a településre, de a vendéglátóegységekben ennek ellenére sem tudtak tiszta vízben mosogatni. Ráadásul ebben az időszakban kezdtek elterjedni a – vízhiány miatt többnyire illegálisan épült – medencék is, melyek darabonként felszippantották vagy tíz nyaralóépület ivóvíz szükségletét. Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy a Balaton mellett miért nem a tó vizével öntöztek és töltötték fel a medencéket, ám ennek is meg volt az oka.
1986-ban a vízügyi szervek kísérleti jelleggel bevezették a partkörnyéki ingatlanokba a Balaton vizét, mely átmenetileg valóban enyhítette a krónikus vízhiányt. Hirtelen mindenki bizakodóvá vált, hiszen egy ilyen póthálózat kiépítése nagyságrendekkel egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a tisztítottvizes rendszeré. Ha a kísérlet beválik, az sok nyaralótelepülés esetében jelenthetett volna óriási segítséget, ugyanis számítások szerint a Balatonvíz használatával napi 30-40 ezer köbméter ivóvizet lehetett volna megspórolni. Mi volt mégis a gond? Valójában az árképzés. Hiába támogatta ugyanis köbméterenként 5 forinttal az öntözővíz használatát, ha az így is 3,5-be került, míg az ivóvíz (a mesterséges hatósági ár következtében) 2 forintba. Egy medence feltöltésénél vagy egy komolyabb méretű kert, gyepfelület öntözésénél így hatalmas differencia mutatkozott, mely nem kedvezett az ivóvíztakarékosságnak. Mivel a rendszerváltás közeledtével az ország anyagi helyzete rohamosan közelített a szakadék felé, a további fejlesztések végérvényesen abba maradtak és a Balaton aranykora véget ért. Balatonakarattya lídója pedig húsz év alatt sem jutott el arra a szintre, hogy mentesíthette volna Füredet vagy Siófokot a nyaralók rohama alól...
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
