Egy kommunista pártfőtitkár kalandjai a Vatikánnal és Trianonnal avagy így nyitott Magyarország a nyugat felé a 70-es években.

Kádár János (aktatáskával) itt éppen Szófiába indul 

Fotó: Fortepan/ FSZEK gyűjtemény/ Sándor György

Bár a Kádár-korban az egyszerű magyar állampolgár főként a keleti-blokkhoz tartozó országokba kapott útlevelet, a 70-es évektől nem volt akadálya annak, hogy 3 évente meghívásra bárki nyugatra látogasson. A korabeli utazási szabályokról, a különböző színű útlevelekről ebben a cikkünkben írtunk részletesebben. Mai szemmel kissé furcsának tűnhet, hogy az akkori pártvezetés nem is olyan könnyen ruccant át a nyugati országokba. Ennek egyik oka, hogy a szovjet nagytestvér nem nézte jó szemmel a nyugati barátkozást, másrészt a hidegháborúnak köszönhetően nem is igen voltak élő diplomáciai kapcsolatok a nyugati és keleti országok között. Ráadásul 1956 után a nyugati politikai vezetők kissé ferdén néztek Kádárra, aki jelentős szerepet töltött be a forradalom leverésében. A 70-es években azonban elindult egyfajta enyhülés, amelynek politikai és gazdasági okai egyaránt voltak. Magyarországon Kádár János a folyamatosan emelkedő életszínvonallal próbálta legitimálni a rendszert, ehhez pedig nyugati hiteleket vett fel, ráadásul az országnak nagyon nagy szüksége volt a nyugati „kemény” valutára is.

A hidegháború enyhülésének nyitányaként 1975-ben, Helsinkiben gyűlt össze a világ több országa, így például a nyugati és keleti európai államok, a Szovjetunió, az USA és Kanada. Ezen a találkozón tulajdonképpen a nyugatiak legitimálták a szovjet befolyási területeket és írásba foglalták, hogy nem kezdeményeznek semmilyen rendszerszintű változást a szocialista országokban. Itt egyébként Kádár is felszólalt, aki tőle szokatlan módon most a szocialista és munkásosztálybeli értékek hangsúlyozása helyett inkább patrióta magyar gondolatokkal, például Trianonnal foglalkozott. Ezután a párt első embere egyre többször kereste a nyugati kapcsolatokat: főként a vasfüggöny túloldalán lévő országok szocialista és kommunista pártjainak vezetőivel tartott fenn szorosabb viszonyt, de olykor-olykor ellátogatott hivatalban lévő kormányfőkhöz is, sokszor egyedüliként a keleti-blokkból. 1976-ban például rögtön Bécsbe ment, ahol a magyar-osztrák vízumkényszer eltörléséről is egyeztetett, illetve magánsétát tett a feleségével a Monarchia egykori fővárosában.

Vajon ezen a látogatáson Brezsnyev elvtárs megemlítette Kádár utazgatásait?

Fotó: Fortepan/ Chuckyeager Tumblr 

A jól sikerült látogatáson felbuzdulva, egy évvel később a Nyugat-Német Állam (NSZK) akkori fővárosába Bonnba utazott, ahol Helmut Schmidttel találkozott, az akkori nyugat-német kormányfővel. A németek bizonyára tisztában voltak azzal, hogy Magyarország és a Balaton mindig nyugodt helyszínt biztosított a nyugat- és kelet-németek személyes találkozóinak, bármennyire is nem voltak akkor még nyitottak a határok. Egyébként már akkor is szorosak voltak a két ország közötti gazdasági kapcsolatok, több német brandet nálunk licence-ben is gyártottak (NIVEA, AEG stb.).  De a 70-es évek legnagyobb durranásnak számító utazására 1977-ben került sor, amire már az egész világ odafigyelt. Kádár János ugyanis Olaszországba látogatott, ahol még a Vatikánban, a pápa is fogadta. A Mindszenty ügyet ismerők minden bizonnyal meghökkenve állnak ez utóbbi tény előtt. De VI. Pál pápa államfőnek kijáró tiszteletadással, többek között a híres svájci alabárdosok felvonulásával fogadta a szovjet blokk egyik kommunista pártjának első titkárát. Főként amiatt, mert Kádár saját kezébe vette az egyházzal fenntartott kapcsolatokat és a vatikáni diplomatákkal is igen szívélyes viszonyt ápolt. A 80-as évekre állítólag a magyar párt főtitkára igazi „kedvenc vendéggé” vált kapitalisták között, a szocialista érából egyedüliként, járt többször Franciaországban és Nagy-Britanniában is. De ezek az idők már a rendszerváltás előtti évtized évei voltak, amikor az utazást és a nyugati kapcsolatokat illetően minden magyarnak egyre több lehetősége nyílt.