Múltidézés a martfűi sztahanovista bezzegüzemtől egészen a modern Tisza márka megszületéséig.
A Tisza kereskedelmi stand 1974-ben - Forrás: Fortepan/Főfotó
A Tisza cipő története igencsak régre nyúlik vissza. A sztori 1931-ben kezdődött, amikor az ifjú Tomas Jan Bata, a cseh cipőkirály fial, apja halálos repülős balesete miatt 17 évesen kénytelen volt átvenni a cipőbirodalmat. Pár év alatt a tinédzser igazgató jelentős fejlődést ért el a céggel az akkori Csehszlovákiában: az elsők között gyártott modern ipari módszerekkel jó minőségű, megfizethető cipőket, és ezeket saját üzlethálózatában értékesítette. Nem csoda, hogy az 1938-as I. Bécs döntésnél, amikor a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, nem hagyta kárba veszni az ott lévő érdekeltségét. Megalakította hát hazánkban a Cipőipari és Kereskedelmi Társaságot (CIKTA), amely átvette a felvidéki üzleteket, illetve új tervet dolgozott ki a cipőgyártásra és -kereskedelemre. A CIKTA ennek jegyében 460 holdnyi területet vásárolt Martfűn, majd 1941-re felépítette Közép-Kelet Európa legmodernebb és legnagyobb cipőgyárát, ahol több ezer munkás serénykedett a lábbeliken. Itt zajlott a cipőgyártás, míg a gumi és bőrgyártást az érsekújvári üzemben végezték. Nem meglepő módon a hazai cipőgyártók mindezt nem nézték jó szemmel, és többször is feljelentették a CIKTA-t, hogy az veszélyezteti a magyar cipőgyártást. Tomas Bata egyébként 1939-ben a második világháború előestéjén, Csehország német megszállása elől menekülve Kanadába emigrált, és ott is gyárat alapított, ami a ma ismert nemzetközi Bata birodalom központja lett.
ISMERJE MEG A TÓ-RETRÓ KÖNYVTÁR SIKERKÖNYVEIT! TOVÁBBI RETRÓ SZTORIK A KÁDÁR-KORBÓL!
A martfűi gyár azonban a háború alatt is zavartalanul üzemelt, sőt még a hadseregnek is dolgozott. Nem csoda, hogy a II. Világháborút követően a kommunista rendszerben is felfigyeltek rá. 1948-ban a Népgazdasági Tanács a 299/1949. számú minisztertanácsi határozata értelmében államosították a CIKTA-t, és létrehozták az állami tulajdonban lévő Tisza Cipőgyárat. A névadásnál senkit sem izgatott, hogy az 1920-as években már volt egy Tisza cipő készítő manufaktúra Szegeden, a márkanév végérvényesen Martfűre került. Ez a gyár lett a Rákosi-éra egyik bezzegüzeme, amely a legtöbb tervgazdálkodái versenyt és sztahanovista megmérettetést nyerte az 50-es évek első felében. Abban az időben számtalan sajtócikk tanúskodott a gyárban dolgozó munkások leleményességéről és termelékenységéről: régi gépeket alakítottak át gyermekcipő gyártásra, különféle praktikákkal csökkentették a cipőbőrhulladékot, sőt még a maradékot is felhasználták gyermekszandálokhoz. Átalakították a szintén a gyárban készülő gumicsizmák összetételét, hogy textilt és bőrt spóroljanak meg. Volt olyan munkás, aki a sztahanovista versenyben több, mint 60-70%-os növekedést ért el az általa legyártott darabszámokban.
A 60-as években a gyár folyamatosan fejlődött, volt kultúrháza, rádiója és saját magazinja is. S mivel itt gyártották a legtöbb sportcipőt az országban, így egyértelmű, hogy a sportéletben is jeleskedtek. A sors furcsa fintora, hogy a martfűi gyár ebben az évtizedben is szoros kapcsolatot ápolt Csehszlovákiával, immár a közös KGST piac keretében. Sorra érkeztek ide a csehszlovák kultúrcsoportok, akik nem csak szórakoztató programokon, előadásokon vettek részt, de megtekintették a gyár hatékony működését is. 1963-ra a termelés már meghaladta a 3 millió párat és a termékek eljutottak a világ minden tájára, így a Szovjetunióba, Angliába, Lengyelországba, Belgiumba, a Német Szövetségi Köztársaságba, Svájcba, Franciaországba, Finnországba, Norvégiába, Szudánba, Ghánába, Nigériába, Irakba, Iránba, Egyiptomba és Indiába is.
A Tisza Gyár - Forrás: Fortepan/ MHSZ
Ezek után nem meglepő, hogy az akkor már nemzetközi babérokra törő adidas cég 1970-ben összesen 240 ezer edző- és futballcipőt rendelt Martfűről, sőt az itt gyártott edzőcipőkre a kanadai METEOR-cég is bejelentkezett. Az első bérgyártás pedig olyan jól sikerült, hogy a Tisza Cipőgyár és az Adidas 1974-ben öt évre szóló megállapodást kötött exportra és bérmunkára. Ráadásul a hazai munkások az adidas francia gyárában, Biarritz-ban sajátították el a legújabb adidas gyártási technológiát. Ez a tény megalapozta a Tisza cipők itthoni sikerét is, hiszen az adidas új dizájnja és minősége megjelent a hazai piacra gyártott Tisza márkájú lábbeliken is. A Kádár-féle vezetés nagy becsben tartotta a martfűi egységet, lévén a 70-es években rengeteg dollárhoz juttatták az országot. 1975-ben a tőkés export értéke meghaladta a 2 millió 300 ezer dollárt ,és ezzel a Tisza a nyugati országokba irányuló teljes magyar cipőexport egyötödét teljesítette.
Az 1980-as évek eleje szintén sikeresen kezdődött, ahogyan fejlődött az adidas, úgy követte a Tisza is. Ugyanakkor a gyárnak szüksége volt a hazai eladások növelésére is, ezért 1981-ben nagyszabású reklámkampányba kezdtek „Az élet minden útján Tisza cipőben járj!” szlogennel. A rossznyelvek szerint erre a kampányra azért volt szükség, mert bár a tornacipők piacán abszolút első volt a Tisza, ebben az időben az Alföldi papucs volt a menő a fiatalok között, akik a diszkóba kevésbé vettek fel gumitalpú tornacipőt. Ráadásul a 80-as évek második felére bejöttek a különböző olasz lábbelik, megnyílt az eredeti adidas bolt a Váci utcában, amik komoly konkurenciát teremtettek a Tisza márkának. Mind emellett a gyár elveszítette a külföldi bérgyártás jó részét is, így a rendszerváltással már egy hanyatló cégként nézett szembe a Tisza Cipőgyár. Ekkor a nagy eladási hullám idején nem is kelt el, hanem állami kézben maradt, és az immár Zrt. formában működve az állami ÁPV Rt. tulajdonába került.
1992-ben leépítések kezdődtek, ezt az átmeneti időszakot több milliós hitellel próbálta átvészelni a vállalat. Ebben az időszakban valójában három cipőgyár működött Martfűn: bérmunkában a Legerónak készítettek lábbeliket, de volt egy Salamandernek dolgozó egység is, illetve a Tisza márkájú cipőket gyártó üzem. Az állam nagyobb központi megrendelésekkel igyekezett segíteni az bajba jutott vállalaton, így ők gyártották a rendőrség, a Posta, a MÁV és a Magyar Honvédség bizonyos lábbelijeit, surranóit is. A nagyközönséget pedig a „Minden időben, Tisza cipőben« szlogennel igyekeztek visszahódítani a márka számára. A gyárat alkotó cégek privatizációjára és a Tisza védjegy különálló, egymástól független eladására végül a 2000-es évek elején került sor. Ebből adódóan fordult elő az a sajátos helyzet, hogy ma is létezik egy Tisza Cipőgyár, ami ugyan lábbeliket gyárt, de nem Tisza cipőt, viszont kapható maga a Tisza cipő is a Clash Kft. jóvoltából. Ez utóbbi tulajdonosa, Vidák László ugyanis 2003-ban a védjegyeket vásárolta meg, de a martfűi ingatlanokat, a gyárat viszont nem. A Tisza ma már több üzlettel és széles termékportfólióval az ország egyik sikeres sportdivat márkájává vált, de ez már egy mai, másik történet.
