A 60-as évek végén nagy mennyiségű briliáns hagyott el két magyar üzemet, ám a „gyémántkor” alig egy évtizedig tartott.

Így zajlott az oktatás 

Bár Magyarország soha nem tartozott a gyémántkitermelő országok közé, aki a hatvanas-hetvenes években csiszolt briliánsékszert vásárol, könnyen belefuthat egy-egy magyar gyémántba (a briliáns a gyémánt csiszolt változata). Ugyanis 1968 és 1977 között hazánk aránylag komoly és meglehetősen elismert szereplője volt a nemzetközi – főként a holland, belga és nyugat-német – gyémántpiacnak.

            Maga az ötlet tulajdonképpen Izrael példája nyomán pattant ki Lángh Róbert, az Állami Pénzverő kereskedelmi igazgatójának fejéből. Ők ugyanis a hatvanas évek elejétől az afrikai nyersgyémántok csiszolásával növelték meg tetemes mértékben a nemzeti összterméket. A közel-keleti országban 5-6 év alatt több tízezer főt foglalkoztató iparág nőtt ki a sivatag homokjából. A piac felmérése és a megfelelő (belga, liechtensteini) partner felkutatása nyomán úgy tűnt, hogy ezen a piacon bizony a magyaroknak is lehet keresnivalója.

            A már említett Diora nevezetű cég kapott az ajánlaton és az akkori magyar munkabérek mellett abszolút jó ötletnek ítélték meg az együttműködést. Olyannyira, hogy ők küldték Magyarországra (ingyen) a csiszoláshoz szükséges gyémántport (a nyers köveket kizárólag saját pora képes megcsiszolni, hiszen minden más anyag több százszor lágyabb), a legmodernebb gépeket és kiváló szakembereket a betanításhoz. Néhány hónap tanfolyam után 1968. szeptember 20-án, 26 fővel meg is alakult a Pénzverő új ágazata, és ezen a napon készült el az első, magyar brill is. A folyamat úgy nézett ki, hogy a nyers dél-afrikai, namíbiai gyémánt lezárt papírzacskókban érkezett meg Magyarországra, amit itt csiszoltak 57 lapos brillekké, majd azokat – az ARTEX közvetítésével – tovább küldték a Diorának. Maga az új ágazat pedig már az első évben 130 ezer dollár tiszta hasznot termelt, ami az akkori valutaínségtől sújtott időkben egyenértékű volt egy lottónyereménnyel. A magyar szakemberek munkáját pedig csakhamar a világ élvonalában emlegették.       

            Valószínűleg így ismerkedett meg országunk képességeivel a frankfurti Hoffman és társai cég is, akik szintén bércsiszolást ajánlottak egy másik cégnek, az Órások Szövetkezetének. Az érintett felek itt három évvel később csaptak egymás markába, így 1971-re már két helyszínen folyt az országban a csiszolás. Ekkorra a Pénzverőben már annyira felfutott az ágazat, hogy húsz gépen, több, mint 100 munkás készített el évente 10-12 ezer ékszer készítéséhez elegendő briliánst. Érdekes, hogy a gyémántkereskedelem két fellegvárában - Belgiumban és Hollandiában - a csiszolás egyértelműen férfi szakma, így a Diora eleinte nem is rajongott az ötletért, hogy nálunk mind több női alkalmazottat engednek a kövek közelébe.

Szinte csak hölgyek a csiszolósoron

A munkájuk és sebességük (alig egy óra alatt készültek el egy csiszolással) láttán azonban hamar megenyhültek. Minden szépnek is látszott, egészen 1975-ig.   

            Ebben az évben ugyanis – valószínűleg a gyémántpiaci folyamatok következtében – egyre több gond adódott a nyersanyaggal és a bevételekkel egyaránt. Először az Állami Pénzverő kezdett bajba kerülni, mivel a belgák által küldött nyersanyag egyre értéktelenebbé vált. Ahogy ők fogalmaztak olyan volt, mintha egy afrikai kapualjban szerezték volna be őket. Mivel az ilyen kövekből csak kisebb értékű brilleket lehetett készíteni, így a bevétel egyre csökkent, ráadásul az átutalások egyre többször maradtak ki. Amikor a befolyó összeg már a munkások bérét sem fedezte, akkor a Pénzverő szerződést bontott a Diorával.

            Az Órások Szövetkezete sem járt másképp, bár ők – és a német megbízók - valamivel tovább bírták. Egészen pontosan két évvel, de végül 1977-ben nekik is lépniük kellett. Elsősorban azért, mert ők még gyengébb minőségű alapanyagot sem kaptak. Egyszerűen egyik napról a másikra megszűntek a szállítások. Igaz a szövetkezet aránylag jobban járt, hiszen eddigre több svájci óragyártóval is szerződést kötöttek az eladásra szánt termékeik összeszereléséről (bizony az akkori svájciórák jó részét magyar kezek szerelték készre). Így hát a magyar gyémánt története kevesebb, mint 10 év alatt véget is ért... 

További érdekes sztorikért, nettó-retró életérzésért látogassa meg facebook oldalunkat!