Vasárnapi ötórai teához zenélt az Omega, és először ismertette a tánclemezeket Cintula, igaz a galerikkel sok baj volt.

Az ős-Omega tagjai az Eötvösben

Fotó: Fortepan/ Schiffer Pál

Az egykori – és mai – Centrál Kávéház helyét a hetvenes – nyolcvanas években, sőt egészen 1993-ig egy klub foglalta el. Egészen pontosan nem egy klubnak adott otthon a ma már régi fényében ragyogó kávéház, hanem itt volt a KLUB. Így csupa nagybetűvel. Az Eötvös Klub ugyanis annyi dologban volt első az országban, hogy szinte felsorolni is nehéz: az első egyetemi klub, az első lemezlovas klub (évekkel a többi híres diszkó előtt), az első hely, ahol az Omega folyamatosan koncertezett, és még hosszan sorolhatnánk. Pedig eleinte ott lógott a levegőben, hogy az egész csak néhány hónapot él meg...

             Az ELTE 1964-ben kapta meg a korábban Metró-klub épületét, ugyanis a Földalatti Vasútépítő Vállalat kulturális intézménye máshová költözött. Az már elég korán kiderült, hogy itt egy egyetemi klubot szeretnének nyitni, noha ez a formátum akkor még itthon teljesen ismeretlen volt. Bár pénz szinte egyáltalán nem volt a hely átalakítására és felszerelésére, az egyetemi KISZ VB tagjainak lelkesedése nem ismert határokat. Levélben keresték meg a nagyüzemeket (Csepel Vas- és Fémművek, Egyesült Izzó, Iskolabútorgyár), hogy adományaikkal járuljanak hozzá a kezdeményezés sikeréhez, a szükséges munkálatokat pedig a hallgatók végezték, társadalmi munkában.

Bár az Eötvös Klub név csak az 1965. február 19-ei VB ülésen lett végleges, a klub vezetése már januárban megalakult és megkötötték az első szerződéseket is. Ezek között szerepelt az akkor 3 éve alakult Omega együttessel kötött kontraktus is, melynek értelmében a banda 1965. február 1. és június 31. között, vasárnapi, ötórai teákon játszik majd, alkalmanként 125 Ft fellépési díjért.  Ezen kívül a szervezők egy olyan klub képét vízionálták, ahol magas színvonalú kulturális szórakozásban lehet része az ELTE hallgatóinak, akik szombat eseténként táncmulatságokon vehetnek részt. Nos a valóság kicsit másképpen festett.

            A klub és különösen a szombat esti koncertek úgy vonzották a korábbi Metró-klub törzsközönségét (korábbi szóhasználattal többnyire csöveseket vagy galeriket), akik egész éjszaka a bejáratnál állva próbáltak bejutni. Mivel a klub tagjai (az éves tagdíj ellenében) egy külső, tehát nem ELTÉ-s embert is magukkal vihettek, néha megkönyörültek rajtuk, de az is előfordult, hogy a – szintén a hallgatók közül verbuvált – rendészek is a pincében ropták már 11 óra felé, és ellenőrzés híján boldog-boldogtalan bejuthatott a klubba. A csövesek által okozott folyamatos balhék és lopások (volt, hogy egyetlen este tízesével tűntek el a kabátok) azonban nem tettek jót a klubnak. A dékán májusban, három hónap működés után bezáratta a kulturális fellegvárat. A szellem azonban már kiszabadult a palackból...

            Akkora volt a felháborodás ugyanis, hogy ezt már nem lehetetett a szőnyeg alá söpörni. Az egyetem vezetése végül úgy döntött, hogy a klub irányítására Rózsa Endre költőt az ELTE egyik tanárát nevezik ki, ezzel garantálva a kultúra eddiginél magasabb arányát. Ahogy ez tisztázódott, a klub 1966 .március 6-án újra megnyithatta a kapuit. A kulturális program valóban erősebb is lett, Rózsa (aki a későbbi Kilencek költőcsoport tagjaival is itt ismerkedett meg) azonban megértette az egyetem vezetőivel, hogy a bevételek szempontjából továbbra is szükség van a koncertekre. Ráadásul a gond nem is ezekkel, hanem a rendfenntartással volt.

Irodalmi rádióműsor felvétele

Fotó Fortepan/ Szalay Zoltán

Hogy mennyire igaza volt, azt jól illusztrálja, hogy egy éves regnálása alatt a  13 ideológiai, politikai, filozófiai és esztétikai összejövetel volt, 1080 részvevővel; 45 kulturális jellegű rendezvény, 3510 látogatóval, valamint 71 zenés-táncos klubest 18 250 (!) fővel. Mivel utóbbiakra a klubtagoknak 3, a velük érkezőknek 6 forint volt a belépő, jól látható, hogy valóban komoly bevételi forrásról beszélhettünk. Ráadásul a koncertek mellett egy városszerte újdonságnak számító programot is bevezettek, 1966 áprilisától.

             Ekkortól ugyanis a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója, Keresztes Tibor (az akkori újságok nyelvezetével) hanglemezesteket tartott, ahol a könnyűzene lemezújdonságait (a külföldi magazinokból lefordított szövegek kíséretében) maga ismertette. Ezzel – később Cintula néven ismertté vált – lemezlovas révén hozzánk is megérkezett a Disc Jockey klub formátum, két-három évvel az első hivatalosan ilyen céllal nyitott pesti helyek előtt.

            Bár a nagyobb botrányok ezután elkerülték a klubot (igaz voltak, akik a zárt ablakon keresztül érkeztek), Rózsa lemondása után a színvonal folyamatosan csökkent. Mivel a rendezést továbbra sem sikerült profi módon megoldani, eltűntek a poharak, hamutartók, sőt még a vendégkönyvet is ellopták a szuvenír gyűjtők. A hetvenes évek közepére-végére már szinte bárki bejuthatott, a földet csikkek borították, a sört pedig üvegekből itták. Mindezek ellenére a klub – inkább már csak szórakozóhelyként – az épület 1993-as privatizálásig működött tovább. Végül 1993 július 1-én az Old Boys, a Manhattan, a Cadillac, a Rockamara, a Méz Együttes, Fenyő, Szandy, B. Tóth, Cintula, Danyi és még sokan mások fellépésével elbúcsúzott az Eötvös, és a buli végleg véget ért...   

További érdekes sztorikért, nettó-retró életérzésért látogassa meg facebook oldalunkat!