Bölcsődék, mozik, sportpályák és csepelnyi lakó egyetlen panelházban. Mintha Jetsonék költöztek volna a Duna-partra.

Ma a "Faluház" a legnagyobb. A szalagház homlokzata ennek 40-szerese lett volna...

Ha valakitől megkérdezzük, hogy melyik az ország legnagyobb, egybefüggő lakóháza, akkor sokan fejből vágják rá, hogy az Óbudai Lakótelepen, a Szőlő utcában található „Faluház” az (nevét arról kapta, hogy többen élnek benne, mint egy kis faluban). A válasz pedig helyes, hiszen 884 lakásával háromezer lakójával és 315 méteres hosszával (ezzel Európa leghosszabb épülete is) valóban ez a monstrum a legnagyobb. Kicsit ijesztő beleképzelni, hogy ha dolgok másképpen alakulnak, akkor ma a csillaghegyi Dunaparton (Kossuth Lajos üdülőpart) egy akkora panelépület magasodna, melynek az árnyékában is elférne néhány Faluház. Ez lenne a szalagház...

            Egy rendkívül tehetséges magyar tervező, Zalotay Elemér 1958-ban vetette fel egy olyan épület tervét, melybe akár több budapesti kerület lakosságát is be lehetett volna költöztetni, és ez nem túlzás! A szalagházban ugyanis 20 ezer lakás került volna kialakításra és 80 ezer lakó fért volna el bennük. Ezzel a három legkisebb kerület vagy Csepel (kb 76 ezer fő) teljes lakossága egyszerre költözhetett volna be. Maga az épület pedig brutális méretű lehetett volna. A tervekben egy 40 emeletes(!) 3 kilométer hosszú betonhegy körvonalazódott, mely a faluháznál 4-szer magasabb és majd’ 10-szer hosszabb lett volna.

A szalagházhoz készült egyik látványrajz

Az épület két oldalán egy teljes, 100 méteres erdőt és benne sportpályákat telepítettek volna. A monstrum külön földalatti HÉV-et és szárnyashajó összeköttetést érdemelt a tervekben (ekkoriban még olyan nagy újdonság volt a szárnyashajó, hogy az újságok nem is tudták helyesen leírni a nevét a beszámolóikban). De hogy nézett volna ki a szalagház belülről?

            Az épületben 2 emeletenként futott volna egy közlekedő folyosó, melynek két oldalán lettek volna egy-egy lakás lakóterei. A hálószobák erre merőlegesen, a folyosó tetején kaptak volna helyet. Mivel a lakótér a tervben kétszer olyan hosszú volt, mint a hálószoba szélessége, így az egész a játéból ismert jenga torony felépítésére hasonlított volna. Ez pedig azt is jelentette, hogy a hálóknak mindkét homlokzaton lett volna ablaka. A ház belső kialakítása azonban jobban támogatta volna a közösségi életet, mint a magánszférát...

            Bár minden lakóegységben alakítottak volna ki konyhát, az épületnek lett volna egy közös üzemi konyhája, ahonnan a megrendelt ételt egy étellift repítette volna a rendeltetési helyére. Egy másik elevátorba rakhatták volna a szennyest a háziasszonyok, mely a szalagház mosodájából a tisztaruhát is elhozta volna. Ezen felül a házban tízemeletenként egy közösségi árkád futott volna végig, bölcsődéknek, boltoknak, edző- és tornatermeknek, filmszínházaknak, orvosi rendelőknek, szolgáltató és javító boltoknak adva helyet. A házban természetesen személyliftek is rendelkezésre álltak volna, melyek a 40-ikre 1 perc(!) alatt értek volna fel. Ráadásul a ház költséghatékonynak is ígérkezett, hiszen a lakótelepi közutak elmaradása, a közművek egyszerűsödése valamint a fal és tetőfelület csökkenése folytán az egy lakásra eső ár – a számítások szerint – 30 százalékkal lett volna alacsonyabb. Akkor miért feneklett meg a kérdés? Nem azért, amit elsőre gondolnánk!

            Az, hogy a ház teljesen tönkretett volna egy csodálatos üdülőterületet és annak szépségét, az Zalotayt nem igazán érdekelte, hiszen először a Kiscelli Múzeum parkjába tervezett egy dupla faluház méretű monstrumot. Még az olyan nyilvánvaló tények mellett is könnyedén elsiklottak, hogy a kommunista ipar képességeit messze felülmúlta volna a terv kivitelezése (gondoljunk csak arra, hogy hány panelház lett életveszélyes süllyedés miatt, melyek nem is negyven emeletesek voltak, és nem a Duna vizenyős partjára lettek felhúzva. Esetleg arra, hogy sok házban hetente nem működött a sima lift sem, nemhogy egy gyorslift). A bukás oka ezeknél sokkalta prózaibb volt: Zalotay egyszerűen nem „feküdt jól” a fontos elvtársaknál.

            A terv első ismertetésekor még csak érdektelenséggel szembesült a tervező, ami a kor légkörének ismeretében abszolút érthető. A tervgazdaság nem igazán támogatta a tehetséges embereket, mint ahogy a rendhagyó elképzeléseket sem.  Később azonban a légkör határozottan ellenségessé vált, amikor a korabeli szakma kezdte támadni a terveket. Újra csak kortanulmányt lehetne írni a sajtóban megjelent nyilvános levelek hangvételéből, hiszen professzorok írták le, hogy ahogyan egy 100 méteres kígyó hülyeség – ezzel a szóhasználattal – lenne, úgy egy 3 kilométeres ház is az. Innentől Zalotay gyakorlatilag „persona non gratává” vált és még a komolyabb szaklapok kapui is bezárultak előtte. Mikor továbbra sem adta fel és saját pénzén maketteket készített (egy ilyen többe került egy havi fizetésénél), egymás után több munkahelyről is kirúgatta a hatalom. Míg a londoni, moszkvai , New York-i építészeti lapok vezércikkekben foglalkoztak a szalagház terveivel, addig az építész körül a saját hazájában fogyott el végérvényesen a levegő. Végső elkeseredésében 1973-ban Svájcba utazott, és többé nem is tért vissza, a mai napig ott él. Így már nem láthatta, amikor 1975-ben az első lakók beköltözhettek a faluházba. Akármilyen „hülyeség” volt is a szalagház, végül azért kisebben csak megépítették...