Helikopterrel tengerpartra szállított lakás és acél „otthonfa”. Így képzelték a szovjetek a hotelek kiváltását.

Ma is kihívás lenne az akkori terv...

Bár a hidegháborúban a szovjetek végül alulmaradtak az Egyesült Államokkal szemben, a nagyotmondó versenyt többnyire mégis ők nyerték. Bár ennek a műfajnak a legnagyobb klasszikusai az atombomba használata a környezetformálásra vagy a búzatermesztés a sarkkörön, az 1970-ben, az Oszaka Expon bemutatott mozgatható város joggal pályázhatott legalább a bronzéremre. Négy szovjet tervező (Grecsannyikov, Ikonnyikov, Panyin és Pcsolnyikov) ugyanis összeült, és megálmodták az acélfákra szerelt, mozgatható fészeklakások lidércnyomását!

            Azt már az elején szögezzük le, hogy kreativitás bőven szorult az elképzelésbe, noha erősen túlbonyolítva próbáltak újszerű lehetőséget találni bizonyos problémák évszázadok óta működő megoldásai helyett. Abból indultak ki, hogy a modern élet egyik legfőbb igénye a mobilitás, melyet a fixre épített lakások és házak nem tudnak megfelelően kiszolgálni. Ennek megfelelően igyekeztek könnyen mozgatható és aránylag kis helyen nagy számban „tárolható” lakásokat létrehozni. Ahogyan Newton esetében, úgy a megoldás itt is egy fáról érkezett, bár nem egy lehulló alma formájában. A mérnökök ugyanis a fán fészkelő madarakat vették mintául a tervek kidolgozásánál, ezt pedig az akkor divatos panelházak építési elveivel kombinálták.

            Utóbbiból származott a hatalmas, fix acélváz ötlete (eleinte amerikai mintára a Szovjetunióban is acélvázra építették a panelházakat), ám ezt minden irányba, a fákhoz hasonlóan tervezték bővíteni, az igényeknek megfelelően. Ha az adott „épületben” több lakóhelyre volt szükség, akkor egyszerűen az egyik ágat, vagy a függőleges törzset toldották volna meg. Az acélfa ágain pedig üvegszálas műanyag panelekből lettek volna a lakások, melyeket úgy aggattak volna fel rá, mint gyerekek a karácsonyfadíszeket, csak sokkal nagyobb léptékben. Maguk a lakások 2-3 típusterv alapján készültek volna előre, és minden felfüggesztést, cső- és elektromos csatlakozást már a házgyárban beépítettek volna. A lakásokat így egy rövid szerelési folyamat végén könnyedén lehetett volna illeszteni a fához, melynek alsóbb szintjein a kiszolgáló helyiségek kaptak helyet a tervek szerint. Fontos még megemlíteni, hogy a lakások nem egymás alatt, hanem eltoltan kerültek volna felakasztásra, így garantálva, hogy mindegyikhez hozzáfér a mozgatást végző eszköz. Persze felmerül, hogy pontosan milyen előnyöket adott volna a rendszer, ami miatt érdemes lett volna az addigra bevált panelházakat vagy a hagyományos építésű társaikat ódivatúnak ítélni és lecserélni. Ezen a ponton fordul igazán meredekbe a történet!

            A tervezők azt szerették volna lehetővé tenni, hogy a szocializmus építésébe belefáradt proletár akkor szakadhasson ki a magas házak börtönéből, és látogasson el a tenger- vagy folyópartra, az erdőbe, a mezőre, amikor 'jónak látja. Ehhez pedig ne legyen szüksége sem hétvégi üdülőházra, sem szakszervezeti beutalóra, de még drága hotelre sem.

Úgy gondolták, hogy nagyságrendekkel egyszerűbb, ha ilyenkor szétszereli a lakása csatlakozásait, hív egy helikoptert(!) és elviteti a lakást a kívánt helyre. Ugyanis 1970-ben meg voltak róla győződve, hogy 2000-ben már az építőipar legfontosabb és leggyakrabban használt emelőeszköze a helikopter lesz. Volt azonban más vélt előny is.

            A négy tervező úgy vélte, hogy egy ilyen szerkezetű város könnyen befogadhatja a földműveseket is. Télen, amikor nincs dolguk a szántóföldeken, ott laknának a városban, és élveznék a nagyváros szépségeit. Amint megkezdődik a tavaszi munka, helikopterrel vagy (távolságtól függően) gördülő szállítóberendezéssel „kihúzatnák” lakásukat a munkahelyükre, ahol őszig élnének. Talán érdemes lett volna pár olyan vidéki embert megkérdezni az elképzelésről, aki soha nem élt forgalmas városban. Arról, hogy szeretne-e pár hónapra ilyen módon lakhelyet váltani, hátrahagyva a házkörüli jószágot és minden más ingóságot, ami nem fér a lakódobozukba. Csak nekem jutott eszembe az „Egyszer volt Budán Bödör Gáspár” címen futó sorozat? Ám úgy gondolom, hogy a tervvel más problémák is adódtak...

            Az első és talán legfontosabb, hogy minden olyan helyre – mezővárosok, nyaraló-pihenő helyek – ahol reális érdeklődés mutatkozhatott erre, hatalmas acél torzókat kellett volna felállítani, mintha félig kész toronyházakkal szórták volna tele az országot. Ezeket akkor is karban kellett volna tartani, ha évekig nem érkezett volna egyetlen „vendég” sem. Az acélszerkezet kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy a változó formájú és terhelésű acélfa miként maradt volna egyensúlyban, különösen abban az esetben, ha mondjuk sokan költöztek volna el az egyik ágról? Talán a többi lakást folyamatosan átrakosgatták volna a megüresedett helyekre vállalva a hatalmas költségeket és a lakók esetleges nemtetszését?

            A lakások esetében felmerül, hogy miként közelítették volna meg őket (liftről, lépcsőházról nem szólt a terv) és milyen lett volna a szerkezet hőtartó képessége, stabilitása? Vajon nem hintázott volna a lakás valóban a fészkekhez hasonlóan egy erősebb szélben? Ráadásul a fenti problémák kiküszöbölése mellett a szabadság még mindig erősen viszonylagos lett volna, hiszen a megfelelő fogadóépítmény nélkül ezekben a lakásokban még víz, gáz és elektromos áram sem volt. Ráadásul kérdéses, hogy mondjuk egy mongol határ közelében készült acélfa vajon teljesen kompatibilis lett volna-e egy moszkvai fészeklakással? Ám a legnagyobb kérdés mégis az, hogy hány hetet kell nyaralással tölteni ahhoz, hogy egy helyi olcsóbb szálloda helyett megérje a saját lakásunkat helikopterrel a helyszínre szállíttatni? Ne feledjük a tervet nem oligarchák, hanem a nép egyszerű fiai számára készítették...

További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!