Halászati megfigyelő központ, remetekolostor és óvóhely is működött egykoron a balatoni barlanglakásokban.
Simon István, az utolsó troglodita feleségével és vejével - Forrás: Lóczy Lajos / Megjelent: Magyar Nemzet 2002, Arcanum Digitális Tudománytár
Különös emberi sorsok emlékét idézik a Balaton barlanglakásai, amelyeket a helyiek többnyire csak likként emlegetnek. Az itt élők egykoron a legszegényebbek közé tartoztak, ezért is kellett sötét, levegőtlen, nyirkos és olykor-olykor beomló vájatokban tengetni életüket. Bár a magyar tenger környékén számos ilyen likat ismerünk: például a remetelikak Tihanyban, a Küsz-lik Balatonfüreden, a Tatár- és Ravasz-lik Kenesén, a Róka-lik Lovason, Ordán és Balatonberényben, a Szél-lik és az Ördög-lik bérce Balatonedericsen vagy a Simon-lik Aligán. Ezek közül három helyszín igazán különleges, amelyeknek titkait érdemes újra és újra megfejteni.
Gazdag halász volt az utolsó balatoni troglodita
Kezdjük hát az egyik legérdekesebbel Aligán, azzal a barlanglakással, amelyben az utolsó balatoni troglodita lakott, akinek sztoriját 1902-ben vetette papírra Jankó János etnográfus. A történet főszereplője, Simon István régi kajári lakos volt, akinek nem is kellett volna igazán barlanglakásban élni, mert volt mit aprítania a tejbe. A családja egyébként lent lakott a faluban, csak időnként másztak fel az apjukhoz a két takaros barlangba, amelyből az egyiket hálószobának, a másikat konyhának használt az öreg. Simon az 1848-as szabadságharcos tevékenysége miatt menekült fel először a főkajári partfalba, hogy elbújjon a megtorlás elől. Később pedig olyan jól eléldegélt a barlanglakásokban, hogy még a neki dolgozó halászok kedvéért sem igen látogatott le a faluba. A homokos agyagpartba vájt üregek előtt üldögélt nap mint nap, mintegy 20 méterre a Balaton tükre felett, mert így jól figyelemmel tudta követni a tavon zajló halászatot. A hal ingyen volt, cserébe húst és pénzt kapott, amivel el tudta látni a halászait, a cselédjeit és a családját is. Fent a barlanglakások előtt veteményest művelt, a tiszta víz pedig alig pár tíz méterre tört elő egy kitűnő forrásból. Állítólag még a környék urasága, Tóth Ede is szívesen ellátogatott az öreg Simonhoz időnként, mert nála jobb halászlevet és nyárson sültet senki nem készített a magyar tenger partján. Simon Istvánnak egyedül csak a likakkal volt némi gondja, mivel a partfal sokszor beomlott, állítólag ötszört kellett újravájni a barlangjait. Simon Istvánról és feleségéről még egy régi fotó is fennmaradt, amelyen a szóban forgó barlangok előtt pózolnak.
Ha szeretne több érdekességet olvasni a magyar tengerről, akkor ismerje meg a Tó-retró könyvtár első kötetét! KATT IDE!
Ahová csak lajtorján lehetett felmászni
A balatonparti magas falak egyébként nem csak Simonnak szolgáltak menedékként, de Kenesén már középkorban is ide menekültek az akkori lakosok a tatárok elől. Innen ered a máig használatos Tatárlik kifejezés. Ezekről a látványos Tatárlikakról Mathias Eissl karinthiai gazdasági tanácsos is megemlékezett 1808-as balatoni utazása kapcsán, amikor Festetics herceg vendégeként Keszthelytől egészen Keneséig hajózott. A Magyarországi Kárpátegyesület Évkönyvében 1911-ben szintén külön kiemelik a kenesei Tatárlikakat, mint látványosságot. Az itt leírtak szerint kilenc igen jó állapotú barlanglakás látható a kenesei partfalba vájva, amelyet a helyiek állítólag nem is a tatárok elleni védelemként használtak, hanem a magas balatoni vízszint elől menekültek ide. A legmagasabban fekvő barlangokat tényleg csak létrával lehetett megközelíteni, amit a barlanglakók felhúztak, ha jött az ellen, legyen szó tatárról vagy éppen a felduzzadt Balatonról. Az biztos, hogy ezeket a barlanglakásokat egészen a XIX. század végéig rendszeresen lakottak voltak, még állandó lakásként is. Bár néha beomlottak és nem volt sem víz, sem pedig illemhelyiség a közelükben, még gyermekek is születtek a különös lyukakban. Kenese község irattára a XVII. század végéről őriz egy jegyzőkönyvet, amelyben egy Tót nevű trogloditát és egy Parrag nevű embert is említenek, akik a barlangokban születtek. A Tatárlikak manapság is látogathatók, így akár személyesen is megtapasztalhatjuk, hogy miként élhettek itt egykoron a kenesei szegények.
A kenesei Tatárlikak a távolból - Forrás: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye
Ezek Közép-Európa legépebben maradt remetebarlangjai
A harmadik leghíresebb és szintén látogatható barlanglakás csoport Tihanyban található. Ezek a remetelakok a X-XI. század környékén keletkeztek bizánci rítusú szerzetesek jóvoltából, akik egy egész kolostort vájtak, építettek a partba: volt itt templomtér, lakóegység, konyha és tároló helyiség egyaránt. A remetéket I. András királyunk telepítette ide a Kijevi Nagyfejedelemség területéről, ahonnan felesége, Anasztázia királyné is származott. A barátlakásokat tehát nem a természet, hanem emberkéz alkotta, és már a XIX. században is az egyik legnépszerűbb látnivalónak számítottak a balatoni kirándulók között. A remetelakok elől ugyanis gyönyörű balatoni panoráma látható. A szerzetesek eltűnése után a tihanyi szegények is szívesen használták a barlangokat lakóhelynek, sőt még újakat is vájtak a hegybe. Ezek közül a leghíresebb a Leánybarlang, amelyben egyedül lakott egy helybéli leány, ezt őrzi máig az elnevezése. A remetebarlangok első komolyabb feltárását és helyreállítását Cholnoky Jenő professzor felkérésére, a Balatoni Intéző Bizottság anyagi segítségével, 1942. szeptember 30. és október 16. között Dornyai Béla végezte.
Cholnoky Jenő feleségével a tihanyi barlanglakásoknál - Forrás Fortepan/Cholnoky Tamás
