A siófokiak olyat találtak ki, ami a gyermekeket a mennybe-, több hazai vállalatot az összeomlás szélére katapultált.

Mint minden sztori esetében, az „alutasakos” Sió története is jóval az első ilyen termékek megjelenése előtt kezdődött. Ismerjük a pontos évszámot is, ami 1963. Ebben az évben ugyanis nagy beruházás tett a Kőbányai Könnyűfém, ugyanis nyugati exportból egy új gépsort szereztek be. A csodamasina legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy az elöl betöltött alumíniumból hátul rengeteg dologra használható fólia kígyózott elő. A kommunista évek iparában egy ilyen lépés valóságos hurrá optimizmus és ötlet cunamit indított útjára. Sok vállalat a legkülönbözőbb termékeket látta - az akkor még nyugaton is ritkán használt - alumínium tasakba, palackba, dobozba zárva, sőt szendvicsek és sütésre váró csirkék otthoni csomagolása is felködlött a proletár lelki szemek előtt. Egy akkoriban alumínium nagyhatalomnak számító ország esetében ezek az elvárások abszolút reálisnak tűntek.

            Az ötletvonatra a Siófoki Állami Gazdaság is felült, és néhány évvel később tárgyalásokat kezdett a „Sió” gyümölcslé családjuk – olasz mintára történő – asztalra állítható alumínium tasakjának előállításáról a Könnyűfémmel.

A külföldön doypack néven futó tasak első nagy időszaka a hetvenes évek elejére esett. Itt egy ausztrál hirdetés mutatja be az újdonságot.

Az ígéret és a néhány éves átfutási idő abban az időszakban teljesen elfogadott dolgok voltak, így közel egy évtizedes kísérletezés vette kezdetét a tasakok hazai gyártásának beindításához. Ráadásul időközben az is kiderült, hogy a Könnyűfém olyan szerződés keretében vette meg a csúcsmodern gépsort, hogy a kész termékek 65 százalékát cserébe át kellett adni a Nyugat-Német partnernek. Sajnos a fennmaradó mennyiség még a háztartási alufólia igények kiszolgálására is igencsak hézagosan volt elegendő (többnyire kevésnek is bizonyult). Emellett az is világossá vált, hogy az alufólia nem lesz elegendő a csomagoláshoz, ahhoz több rétegű alu-műanyag fólia szükséges, ezt pedig a Könnyűfém le sem tudta gyártani.

A Sió megunva a huzavonát dollárért vásárolt olasz tasakokat, amelybe töltve elkezdte eforgalmazni az „alutasakost”. Ez a valutaínség időszakában elképesztő felelőtlenségnek számított, különösen az első évben (1977) a tízmillió- majd később a 25 millió egységnyi darabszámot figyelembe véve. Világos volt, hogy kell egy partner, aki itthon is képes legyártani a tasakokat. Így került képbe a Tiszai Vegyikombinát vagyis a TVK.

Ugye ma is bizseregni kezd az ízlelőbimbó...

            Bár fóliát ők sem tudtak gyártani (Ezzel tovább kínlódott a Könnyűfém, eredménytelenül), ők hajlandóak voltak egy ún. konfekcionáló gépsor beszerzésére, mely a fóliát képes volt készre vágni és – remények szerint – kialakítani a sima zacskó forma helyett a talpas tasak formátumát is. A fóliát azonban – még ha olcsóbban is, mint a kész tasakokat – továbbra is kemény valutáért, évente 300 ezer dollárért kellett beszerezni. Mivel a gépsort eredetileg csak műanyag tasakok gyártására tervezték, így a TVK-ban őrült kendácsolás... bocsánat, fejlesztés vette kezdetét, hogy a többrétegű műanyag-alu fóliával is működjön és ráadásul a magában is megálló tasak formátumot is képes legyen gyártani. Az eredmény katasztrófa lett...

            Noha a gép alig volt olcsóbb, mint egy igazi, alutasakot gyártó berendezés lett volna, a spórolás reményében és az optimizmustól vezérelve, mégis a másik, átalakítandó gép érkezett meg a TVK-hoz. A helyi szakemberek nagy kedvvel vetették magukat a munkába és eleinte senkit sem zavart, hogy az Olaszországban általános 1-2 százaléknyi selejt helyett az új masina a méregdrága fólia 40(!) százalékát tette tönkre vagyis egy évben 120 ezer dollárnyi alapanyag ment a süllyesztőbe. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a célgép összesen 400 ezerbe került volna...

...és arra emlékszik még, hogy milyen volt a 80-as évek Balatonja? A Tó-retró segít feleleveníteni a legújabb strandkönyvében a SZOT üdülők és Palma gumimatracok világát. Vigyázat, erős nosztalgiafaktor! Részletek és megrendelés itt.

            A Sió ennek ellenére kitartott az elképzelései mellet, noha a korábban egy forintnyi dollárért beszerzett olasz zacskók helyett az itthon előállított ára előbb 2, majd 2,63 forintra jött ki. Úgy próbáltak védekezni, hogy a TVK-val új szerződést kötöttek, melyben a selejt után már bánatpénzt fizetett a Vegyikombinát. Bár 1979-re már készen állt a B terv, a gyümölcslevek üveges forgalmazásának ötlete. Ennek azonban komoly hátrányai lettek volna, hiszen az üveges áruból csak 4—5 ezer darab, a zacskósból pedig 40 ezer is felfért egy teherautóra — nem is beszélve az üzletek szűk raktárteréről! Az 50 zacskót tartalmazó gyűjtőcsomagolás (karton) ára 14 forint jött ki, míg 20 üveges göngyöleg ára 160 forint volt. Maradt tehát az – átmeneti – türelem.

            A TVK adott még egy évet a projektnek, ám 1980-ban rájöttek, hogy bármennyire jó konstrukciójú, korszerű is az általuk használt berendezés, a bonyolultabb műveleteket igénylő tasakgyártásnál (a nyolc méter hosszú gépsoron egyetlen milliméter eltérés már selejtet okozott) nem tudtak minden szempontból kifogástalan terméket garantálni. a gyártás közben keletkezett selejt továbbra is elérte a 25 százalékot. A kombinát így még ebben az évben szerződést is bontott, meglehetősen rossz viszonyba kerülve a Balaton partiakkal.

            A gyermekkorunkat meghatározó „alutasakos” így újra olasz tasakokban került a boltokba, ám egyre kisebb mennyiségben. 1982-ig még hébe-hóba lehetett egy-két helyen kapni ilyen Siót, de az Állami Gazdaságnak egyre kevesebb valutája jutott e célra. Az örökké emlékezetes csomagolást hamar felváltották az üveges kiszerelések és az alutasak csak a rendszerváltás után tért vissza, 1992 környékén. Az addig alig ismert Siófoki Állami Gazdaság azonban egy dolgot biztosan elért: egy nemzedékkel szerette meg gyümölcslevei ízét a formabontó csomagolás segítségével, és az akkoriban megalapozott hírnév a mai napig is kitart...