Alig pár éves késés a fazonokban és a Trapper-Tisza-FÉKON szentháromság. Műszálas divatizzadás a tó partján.
Forrás: Fortepan/ Erky-Nagy Tibor
A hetvenes évek végén az ember feje nem szédült bele, ha egy „divatos” öltözéket kívánt rittyenteni magának, a választék ugyanis meglehetősen szűkre szabott volt abban az időszakban. Ahogyan az egyik nagy ruhagyár vezetője akkoriban nyilatkozta, szeretnének ők lépést tartani a divatirányzatokkal, de folyamatosan közbeszól a tervgazdaság kemény rögvalósága. Az áruhiány nem csak a közembereket, de a gyártócégeket is sújtotta. Ha egy fazon vagy anyag kelendőnek bizonyult, akkor a Tervhivatal – jobb esetben – a következő évre megemelte a gyártandó mennyiséget és – már-már csodával határos módon – néha az szükséges alapanyagok előállításának mértékét is. Ez azt jelentette, hogy amire a jövő szocialista reménységei rákaptak (volna) az a jövő évben került nagyobb mennyiségben a boltokba.
Persze ez még mindig csak az idealizált példa, a késés ennél álltalában jóval nagyobbra duzzadt. A fentebb már említett vezető 1979-ben büszkén jelentette be, hogy az ő gyáruk bizony már alig két éves lemaradással is képes lenne követni a friss, nyugati divatot, ha... lenne hozzá alapanyag. Na de mit tehetett az egyszerű fiatal mondjuk 1979-ben, aki sikkes szerelésben vetette volna bele magát a balatoni éjszakába és a zsebében az első, kemény munkával megkeresett 2000 forintja kallódott? Hát válogatott abból, amiből tudott. Ha az alapoknál kezdte az építkezést, akkor egy „trendi” lábbeli elengedhetetlen volt a stílusos megjelenéshez. Ez akkoriban legtöbbször a két csúcsmárkát egy pár Tisza Cipőt vagy ugyanennyi Alföldi Papucsot jelentett.
Forrás: Fortepan/ Chuckyeager Tumblr
A „magyar Adidas” vagyis a Tisza Cipőgyár ugyan már a világháború után megkezdte a termelést, de a divatpiacra vörösen ragyogó üstökösként csak 1971 után tört be. 1977-ben tervezték meg a jól ismert T emblémát is a Magyar Divat Intézetben (hol voltak még akkor a reklámügynökségek). Erre az időszakra a gyár már jókora tudásanyagot és technológiát szerzett az éveken át tartó bérgyártás jóvoltából, melyet az Adidasnak végeztek és ennek félreismerhetetlen nyomai jól láthatóak az akkori modelleken. Ha összevetünk egy 1980-as Tiszát egy ’77-es Adidas modellel, akkor bizony a kivitelezés igénytelenségét és az egyszerűsített vonalvezetést leszámítva kísérteties a hasonlóság. Ahhoz sem kell túlságosan nagy képzelőerő, hogy a Tisza jellegzetes logójának három csíkból felépült T-betűjében meglássuk az Adidas védjegyének számító 3 vonalat. Minden esetre a másolatok itthon és külföldön is sikeresnek bizonyultak és a hetvenes évek végére már évi 12,5 millió (!) lábbelit készítettek, melynek fele volt sportcipő. Ha képzeletbeli fiatalunk ilyenben szeretett volna páváskodni a magyar tenger mellett, akkor 1979 nyarán a pesti Lottó áruházban 186 forintért vehetett egy kosárlabda cipőt vagy 230-ért övé lehetett egy edzőcipő. Ezek az árak akkoriban az Adidas cipőknél jóval kedvezőbbek lehettek volna, csakhogy ilyeneket – legálisan – csak 1987-től lehetett vásárolni az első, váci utcai boltban, ha az ember végig állta a Felszabadulás térig kígyózó sort.
16 évvel korábban, 1963 egyesült a BÖRTEX, a kecskeméti és a tatai cipőgyár, így ekkora az Alföldi Papucs már igazi ikonnak számított. Különösen azért is tűnt elérhetetlen álomnak sokak számára, mert sokáig csak egyetlen helyen lehetett kapni Budapesten, az Astoriánál lévő Alföldi mintaboltban. 1979-ben már duplázódott ez a szerény szám és Mártírok útján (ma Margit körút) megnyílt a második bolt is. Azon a nyáron egy férfi Alföldi Papucsot 383 forintért lehetett megvásárolni, de a türelmes – és nem fázóslábú – urak szeptemberben már potom 229 forintért is hozzá juthattak. Persze ezekhez a lábbelikhez igazi Trapper farmer dukált!
A Lenfonó és szövőipari Vállalat (ismertebb nevén a BUDAFLAX) 1977-ben mutatta be azt a ruhakollekciót, mely Amerikát hozta el a magyar fiataloknak. Megérkezett a farmer! Az előző évben zajlott „fantázianév kerestetik” pályázaton díjnyertes Trapper név minden akkoriban élt embernek örökre a memóriájába égett. Persze a technológia itt is a bérgyártásból, nevezetesen a Lee és Levi’s (az akkori reklámokban tévesen Lewis) farmerek varrásából származott. Ilyenben akkor feszíthetett egy fiú, ha a Népköztársaság útján (Andrássy út) 645 forintért megvásárolta, míg a lányok egy Trapper szoknyáért 520-at fizethettek ugyanott. A hűvösebb balatoni éjszakákat átvészelendő ildomos volt egy dzseki beszerzése is, de ennek 750 forintos ára elég rémisztő lehetett akkoriban.
A felsőruházati választék sem okozott komolyabb fejtörést a kor divatkövetőinek. Nagyjából a két legnépszerűbb gyártó a Férfifehérneműgyár (FÉKON) és a Habselyem Kötöttárugyár látták el a piacot, meglehetősen visszafogott módon. Persze akkoriban a nyersanyaghiány következtében senki sem flancolhatott gyapjú ruhákban, így a jó kommunista fiatal szigorúan műszálas felsőben izzadt a 35 fokos nyárban is.
A fekete tulipánjáról ismert Fékon-press férfiingek ára ugyan „csak” 185 forint volt az Aranypók üzleteiben, de a beszerzésük és viselésük ennél sokkal nagyobb megterhelést jelentett a nyári időszakban. 1977-től a FÉKON már női felsőket is készített, Juniform márkanév alatt és ezeket is hasonló árakon lehetett beszerezni. A szebbik nemet azonban inkább a Habselyem juttatta a betevő műszálukhoz, a Hab-lon és hasonló márkaneveken forgalmazott termékeivel. Annak idején komoly propagandát folytattak a műszál népszerűsítésért, hiszen megőrzi a formáját és vasalni sem nagyon kell, de ez valószínűleg nem sok embert nyugtatott meg egy átizzadt nap után. Mindenesetre egy Hab-lon, rövidújjú blúz 183 forintos ára potom pénznek érződik ilyen képességek mellet.