Megrongált munkakönyvek, burkolt foglalkoztatásra utaló csalások, szigorúan büntetett közveszélyes munkakerülés – ezek jellemezték a szocialista gazdaság teljes foglalkoztatásra irányuló törekvéseit. A munkakönyvek nyomába eredtünk!

Fotó: vatera.hu

Sokak szerint a Balaton nyáron a csövesek és közveszélyes munkakerülők mekkája lett, mert itt bizony veríték nélkül is könnyen lehetett pénzhez jutni csalással, devizázással, illegális kéjelgéssel, lopással. Tény és való, hogy a magyar tenger partjára érkező külföldiek gazdag pénztárcája vonzotta a magyar szerencselovagokat és a könnyűvérű hölgyecskéket, akik így szerettek volna némi plusz zsebpénzre szert tenni, miközben naphosszat süttették a hasukat a parton. Természetesen a rendőrség a Balaton mellett még szigorúbban ellenőrizte a gyanús küllemű egyéneket, így az sem volt ritka, hogy rákérdeztek az itt nyaralók munkaviszonyára. De vajon mit is jelentett akkoriban a közveszélyes munkakerülés és milyen szerepe volt a munkakönyveknek?

A munkakönyv egy a régi bizonyítványokhoz hasonló hivatalos dokumentum, igazolvány volt, amelybe a munkáltató köteles volt a munkába lépés napját, a dolgozó munkakörét, valamint személyi alapbére összegét (havibért vagy órabért) feltüntetni. Ha valaki kilépett vagy elbocsátották, azt is be kellett jegyezni, sőt 1969-ig komoly retorziókra számíthatott az a munkavállaló, aki saját maga egyoldalúan mondott fel, mivel ezt is feltüntették a munkakönyvében. A Munkaügyi Minisztérium felelt a könyvek kiadásáért és a nyilvántartásért, már csak azért is, mert sokan bizony visszaéltek a munkakönyvükkel. Rongálódásra és elvesztésre hivatkozva újat kértek a helyi munkaügyi kirendeltségtől, holott csak az előzetes negatív bejegyzéseket szerették volna eltüntetni, például azt, hogy felmondtak egy állami vállalatnál egy jobb állás reményében. Budapesten a Tanács Munkaügyi Hivatala állította ki az új munkakönyveket, itt tartották nyilván őket, itt pótolták a betelt okmányokat, itt készültek az iskolát befejező diákok új, friss könyvei és innen lehetett igényelni új munkakönyvet elvesztésre hivatkozva is. Ha valaki például valamilyen magánvállalkozásból élt, mondjuk szobakiadással foglalkozott a Balatonon, akkor a munkakönyve valamelyik ismerős cégnél lehetett leadva jó pénzért. Sok feketéző ugyanis külön pénzt fizetett a munkakönyvek „tisztán tartásáért” hivatalos vállalatok megkenhető tisztségviselőinek. A munkakönyvvel kapcsolatos problémák miatt sokan kaptak szigorított ejnye-bejnyét a rendőrségen és a település tanács hivatalában, de komoly büntetésre csak a közveszélyes munkakerülők számíthattak.

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

A közveszélyes munkakerülés fogalma egyébként nem a szocializmus találmánya. Magyarországon ugyanis már 1913-ban törvényt hoztak, amelyben büntetendőnek minősítették a közveszélyes munkakerülést. Ennek hátterében az állt, hogy a munkakerülők többnyire egyéb más, szintén büntetendő cselekményből tartották fenn magukat: loptak, csaltak, garázdálkodtak, koldultak, kéjelegtek. A cselekmény legenyhébb büntetése nyolc naptól két hónapig terjedő elzárás volt, azonban a visszaesőket akár 3 hónapig terjedő fogházzal is büntethették. Amennyiben bebizonyosodott, hogy a munkakerülő még a családját is veszélyeztette, akár fél évre is börtönbe kerülhetett. 1913-ban egyébként 500-600 közveszélyes munkakerülőt tartottak nyilván. A II. Világháborút követően égető szükség volt a munkáskezekre az ország újáépítésénél, így a kommunista párt alkotmányba íratta a munka központi szerepét. 1949-ben megfogalmazták, hogy a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Mindemellett, akit munkakerülésen kaptak, az bizony több éves börtönre is számíthatott. Az 50-es évektől kezdve a lassan kialakuló szocialista gazdaság egyre nehezebben szívta fel a munkaerőt, így sokszor találkozhattunk azzal, hogy valaki nem a képzettségének megfelelő munkát végezte vagy valakit csak bujtatott módon foglalkoztattak. Az elkövetkező években a közveszélyes munkakerülés leírása és büntetése is némiképpen enyhült, először 1960-ban majd 10 évre rá fogalmazták át az éppen aktuális büntető törvénykönyvet. A közveszélyes munkakerülés tényének megállapításánál a hatóság figyelembe vette azt is, a munkahely hiányán kívül, hogy az adott személy miből tartja fenn magát, hogyan és kivel él, hányszor volt már korábban munkahelye, hogyan került munkanélküli helyzetbe. 1979. július 1-én lépett hatályba a rendszerváltásig létező paragrafus, miszerint a közveszélyes munkakerülés vétség, és amelyet 1 évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel lehet büntetni.

A rendőrség idővel pontosan ismerte a közveszélyes munkakerülőket, akiknek a személye gyakran megegyezett a nyilvántartott bűnözőékkel. A szocialista sajtó számos cikkben név szerint említi a közveszélyes munkakerülőket és azok kiszabott büntetését. Léteztek azonban olyan munkakerülők is, akik egyfajta rendszer elleni szabadságharcnak tekintették a henyélést. Ilyenek voltak a Budapest egyik legforgalmasabb terén székelő Blahások. Az aluljáróban és vasútállomásokon csövező fiatalok divatos bőrszerkót viseltek és meg sem próbáltak munkát keresni. Üzleti lopásokból, devizakereskedelemből és prostitúcióból éltek. A szorosan összetartó kis társaság tagjai segítették egymást és disszidálásról álmodoztak. Elképzelték, hogy szereznek egy autót, ha kell, lőnek a magyar határőrökre, majd Olaszországban beállnak a maffiába. S ha nem sikerül? Nem vesznek éhen, hiszen bolt ott is van, lopni ott is lehet. Mindegy, hogy a Keleti vagy a Termini pályaudvaron alszanak, a lényeg az, hogy ne kelljen semmilyen rendhez és szabályhoz igazodni. Sok fiatal az állami gondozásból és a szerencsétlen sorsú családokból ezekhez a csöves galerikhez csapódott, körükben gyakoriak voltak a rendőrségi razziák.

A munkakerülés megítélése és egyben a munkakönyv szerepe a rendszerváltozás után teljesen megváltozott, hiszen a piacgazdaságban nincs értelme a teljes foglalkoztatottságnak. Ott a termelékenység és a gazdasági szempontok dominálnak és nem az, hogy mindenkinek munkát adjanak. Éppen emiatt a közveszélyes munkakerülés tényállása és a kötelező foglalkoztatás ma már az ifjú generációk számára nevetséges és hihetetlen társadalmi állapotnak tűnik, amit nehéz a modern korban elképzelni.