Elvileg a szocialista rendszerben senkinek nem kellett szűkölködnie, mégis sokan zaciba vágták értékeiket egy kis plusz pénz fejében. Íme a BÁV, ahol egy kézben volt a kommunista second hand biznisz és a milliókat mozgató műtárgyexport.

Fotó: Fortepan/ UVATERV 

A zálog intézményét még Mária Terézia hozta létre az 1770-es évek végén, hogy aztán a következő évszázadokban hihetetlen fejlődésnek induljon. Az eredeti terv az volt, hogy a szűkölködőket gyorskölcsönökkel megmentsék az uzsorások karmai közül. 1945 után azonban változott a helyzet! A kommunista vezetés a szocialista rendszer bevezetésével úgy vélte, hogy immár senki sem nélkülözik, így a zálogiparnak is át kell alakulnia. Persze ezt a tervet gyakorlatilag meghiúsította az élet! S bármennyire is mindenkinek volt munkája és a fizetése, és elvileg mindenki egyenlő arányban részesült a közösen megtermelt javakból, mégis szükség volt a zálogházak szolgáltatásaira. Olyannyira, hogy 1952-ben már 42 zálogfiók működött országszerte elég sikeresen. De nézzük is miről szólt a zaci ebben a korban!

A háborút követően az államosított zálogházak tulajdonképpen a harcokban elpusztult ingóságokat és használati tárgyakat próbálták pótolni, magánzóktól összegyűjteni a maradékot. Innen lehetett a legkönnyebben bútort, ruhát, szerszámot és különböző egyéb háztartási cikkeket beszerezni a 40-es évek végén, amikor a nemzetközi kereskedelem akadozott, az ipari termelés pedig még csak az újjáépítést szolgálta ki. Jól is ment a biznisz, nem volt olyan gyáravató, házavató, búcsú vagy majális, ahová ne települt volna ki a közeli zálogfiók egy kis „vidám vásárra”, ahogyan akkoriban nevezték a használt cikkeket kínáló alkalmi árusítást. A nagy sikerre való tekintettel a központi politikai vezetés úgy döntött, hogy megtartja a zálogházakat és egységes vállalatba tömöríti azokat, így jött létre a Bizományi Áruház Vállalat, azaz a BÁV az 50-es évek elején. Már a név is jelezte, hogy itt bizony nemcsak a gyorskölcsönökön van a hangsúly, hanem számos egyéb más tevékenységgel is foglalkozik majd az ígéretes állami cég.

A bizományi munkát kétféle definíció alapján határozták meg: egyrészt gyorskölcsönöket adtak a behozott tárgyakra, másrészt megőrizték és raktározták a tehetősebbek értékeit. Eleinte nem volt ritka az úgynevezett batyus ügyfél, aki otthon kiürítette a szekrényt és megunt ruháival, vagy a kukákból gyűjtött ruhaneművel állított be a közeli BÁV-üzletbe, hogy egy kis italravalót szerezzen. A legszegényebbek mellett ugyanakkor a tehetősebbek is szívesen jártak a BÁV raktáraiba: egyrészt ide hozták az értékes örökölt bútorokat, ékszereket, porcelánokat, másrészt saját részre is vásároltak. Különösen Budapesten volt gyakori, hogy telente a lakásba nem férő bútorokat és műszaki cikkeket, szőnyegeket bevitték a bizományi áruházba megőrzésre, karbantartásra, míg nyár közeledtével ugyanígy jártak el a bundákkal, kabátokkal, téli ruhaneművel.

Fotó: Fortepan/ Szalay Zoltán

Erre a tárolási szolgáltatásra egyébként később külön díjszabást is kialakított a BÁV. Sokan még a házfelújítást és a kocsivásárlást is a BÁV-val oldották meg, mivel itt megőrizhették az inkognitójukat, és még kereseti kimutatást sem kellett bevinni, mint például az OTP-hez. Sorra nyíltak a BÁV nagyobb, stílbútorokat, ékszereket és műtárgyakat árusító üzletei, a 70-es évek végére 12 budapesti és 9 vidéki igényes BÁV-lerakat működött.

A BÁV egyik legnagyobb forgalmát ugyanakkor a használtruha-részleg bonyolította, amely azonban az évek alatt jelentősen átalakult. A 60-as évek közepére kikoptak az ügyfelek közül a fent is említett batyusok, jórészt amiatt, hogy a BÁV ebben az időben csak újszerű, értékes, még divatosnak számító ruhaneműket volt hajlandó átvenni bizományba. Színes kínálatát azonban nem csak a magánzók által beadott ruhák, hanem az állami vállalatok bent ragadt készletei is biztosították. Ide kerültek ugyanis a külföldre gyártott, de soha át nem vett ruhák és cipők, az áruházi raktárakban porosodó különleges méretű darabok. Sokan már ekkor is kedvelték a second hand-et, hiszen egyedi, olykor különleges darabokat lehetett fellelni a bizományi ruha-boltokban. Ráadásul a BÁV sokszor megjavította, kitisztította a ruhákat és cipőket, így még jobban is jártak a vevők, mint a saját elnyűtt használati cikkeikkel. A BÁV legnagyobb ruházati üzlete a Gólya áruház volt, amelynek 1977-es évi forgalma meghaladta az 56 millió forintot.

A BÁV egyébként nem kívánt túlzottan nyerészkedni a rászorulókon, igen alacsonyan tartotta a kamatokat. A lejárt zálogjegy tulajdonosa öt éven belül felvehette a kölcsön és az árveréseken értékesített tárgyak tényleges ára közötti különbséget.

Fotó: Fortepan/ Szalay Zoltán

De a bevételek nem is ebből származtak, a 70-es évek végén, amikor már egymilliárd forintra rúgott a BÁV forgalma, csupán pár tízmillió származott a kispénzű ügyfelek személyes haszontárgyainak elárverezéséből, jóval jövedelmezőbb volt az ékszerek, festmények és műtárgyak értékesítése, amely szintén a BÁV-hoz tartozott. Egyrészt a szocialista és távol-keleti országokból műtárgyakat, bútorokat és értékes használati cikkeket importáltak, másrészt irányították a hazai műtárgy-kereskedelmet. Feladatuk volt — a Nemzeti Galériával és a Szépművészeti Múzeummal karöltve - hogy képzőművészeti alkotásokat exportra javasoljanak. A becsüsöknek állandóan figyelemmel kellett kísérniük a külföldi vásárlók igényeit, s a legújabb divatirányzatokat. A BÁV becsüsei értékelték azokat a festményeket is, amelyeket magánszemélyek kívántak külföldre vinni. A kiviteli engedélyt a Galéria adta meg, az árakat pedig a BÁV képviselője határozta meg, de ennek is volt egy felső határa, 1000 forint. 1978-ban már egymillió dollár értékű műtárgyat adtak el külföldre a BÁV színeiben, és a vállalat forgalma meghaladta a 2 milliárd forintot, ami abban az időben igen jelentős összegnek számított.