Elszeparált gettókba tömörülő katonai egységek, orosz kütyükre áhítozó csencselő magyarok, szovjet mini-lakóparkok – Te hogyan emlékezel a nagy testvér megszállóira?

Fotó: Fortepan/ MHSZ

Gyermekkoromban pontosan tudtam, hogy ha valamilyen különleges tárgyat szeretnének beszerezni a szüleim, akkor biztosan a szomszédos kisváros orosz laktanyájába mennek csencselni. Így jutottunk hozzá szamovárhoz, orosz húsdarálóhoz és egyéb orosz konyhai eszközökhöz, sőt még az első színes tévénk is Oroszországból származott. Nekem gyerekként különleges világnak tűnt a zárt orosz laktanya, ahonnan csak a nagybátyám hozott kósza híreket, aki a magyar laktanya polgári szolgálatosaként gyakran segített a szovjetek ügyes-bajos dolgainál is. Pontosan tudtuk, hogy hol húzódnak a kerítések, amit nem ajánlott átlépni senkinek, láttuk a gépfegyveres őröket az őrtornyokban, és bizony a laktanyán kívül nem találkoztunk orosz családtagokkal vagy gyerekekkel sem annak ellenére, hogy sok ezren állomásoztak az aszódi központban.

Ennek oka – mint utóbb az olvasmányaimból kiderült – az lehetett, hogy a szovjet alakulatokat szigorú rend alapján állomásoztatták és szeparálták 1956 után a helyi magyar lakosságtól. 1956 után egyébként közel száz állomáshelyet hoztak létre, amelyek jórészt férfiaknak kialakított laktanyákat, katonai raktárakat takartak, de voltak komolyabb központok is, ahol családi lakásoktól kezdve a saját orosz iskolákig, óvodákig, még színház és mozi is volt. Ha valaki a Balatonon jár, akkor érdemes ellátogatni a Veszprémtől nem messze eső Szentkirályszabadjára, amely ma már szellemvárosként tanúskodik arról, hogy 1991 előtt milyen jó dolga is volt Magyarországon az itt állomásozó orosz katonáknak.

Az egykori színház Szentkirályszabadján

Itt is megtalálható volt szinte minden, ami a zavartalan élethez kellett: bolt, színház, mozi, oktatási intézmények, lakások, szálloda és természetesen a szükséges katonai létesítmények. Kísérteties a hely manapság, ahogyan a kiürített épületeket körülöleli a természet és a gaz, valamint a fák lassacskán átveszik az urbanizált területen a hatalmat.

Sokan nem is gondolják, de valóban jelentős szovjet – bár folyamatosan változó – ember és hadieszközállomány állomásozott Magyarországon a II. Világháborút követően, egészen 1991 június 19-éig, amikor Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának személyében az utolsó orosz katona is elhagyta az országot Csap községnél, a Tisza-hídon keresztül. A híradások szerint a rendszerváltást követően mintegy 100 380 szovjet állampolgár tért haza, ennek közel fele volt katona, a többiek polgári szolgálatosok és családtagok voltak. Mindemellett hazaszállítottak 27146 harci eszközt és több, mint 560 tonna katonai felszerelést és lőszert. A szakértők szerint ilyen gépparkra, emberállományra és harci járműves alakulatra nem is miattunk, forradalmár magyarok miatt volt szükség, hanem egyfajta NATO elleni támadói bázisnak számított Magyarország. Ezért hiúsult meg többször is a II. Világháborút követően a szovjet csapatok kivonása, bár többször is felmerült ez és a KGST többi országából jóval több katonát kivontak, mint tőlünk. De lássuk csak, hogy hogyan s miként, milyen indokokkal tartották megszállva több évtizeden keresztül Magyarországot!

Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

A II. Világháborúban két frontról is támadták a német és a magyar alakulatokat a szovjetek, de ez a felszabadítás bizony nem ment nekik könnyen. A tervgazdaság hevületében égő Sztálin nem igazán fogadta el az óriási veszteségeket és a lassú felszabadítási folyamatot a magyar frontról, így történhetett, hogy az akkori parancsnokok a valóságnál jóval nagyobb létszámú ellenállást hazudtak feletteseiknek. Ha pedig a hullák és a foglyok számát kellett bizonyítani, akkor nemes egyszerűséggel az oroszok egyszerű civileket is foglyul ejtettek, hogy teljesíteni tudják a fogolykvótát. Mindezek mellett elfoglalták az Magyarország katonai létesítményeit, kifosztották az egykori nemesség kastélyait, beszállásolták magukat a civil lakossághoz. Ezt a pozíciót pedig egészen 1955-ig megtartották arra hivatkozva, hogy az osztrák megszállási területen tartózkodó szovjet erőkhöz ők biztosítják a kapcsolatot és az utánpótlást. Ausztria függetlenné válásával okafogyottá vált a magyar megszállás, így szóba került a csapatkivonások terve, ami 1956-ban részlegesen meg is valósult pár hétig. De ugye mint tudjuk, ennek hamarosan vége lett, és 1957 január elsejétől a Vöröshadsereg déli hadtestének parancsnoksága hosszabb itteni tartózkodásra rendezkedett be.

Az oroszok gettószerű helyőrségekbe zárkóztak, ahol immár a tisztek is családostól a kerítésen belül felépített lakótelepeken laktak. A külön iskola és bolthálózat minden megszálló hadseregre jellemző, de például a moszkvai időszámítás alkalmazása néhány időzónával idébb már unikumnak számított. A rejtőzködést az is indokolta, hogy a nagytestvér nem igazán a magyarokra kívánt vigyázni, hanem jóval inkább egy lehetséges III. Világháborúra kívánt felkészülni egy keleti-déli támaszponttal. Ezt az elképzelést támasztják alá az itt állomásoztatott haditechnika és az is, hogy nálunk egyáltalán nem képeztek újoncokat, hanem csak gyakorlott katona kerülhetett Magyarországra. A magyar érdekeltségek erejét ki is próbálták 1973 októberében az arab–izraeli háborúban, amikor Egyiptomot a Szovjetunió támogatta, míg Izraelt az USA. A szovjet légihíd egyik európai pillére Magyarország volt, így százával szálltak fel innen az oroszok óriási szállítógépei. De végül a 80-as évek végén elérkezett a peresztrojka ideje és lehetőség nyílt arra, hogy az oroszokat végleg a határainkon kívül tudjuk. Mindenesetre olyan sokáig voltak velünk a XX. század második felében, hogy nélkülük elképzelhetetlen a szocialista retró-nosztalgia.

Kérlek töltsd ki a Tó-retró blog nagy retró-kutatását (itt), amelynek eredményeit természetesen közkinccsé tesszük is a blogon is. A kutatást hiánytalanul kitöltők között retró ajándékcsomagokat sorsolunk ki!