A tehetősebbek Bulgáriába és Jugoszláviába autóztak a sós habokért, míg az elit Szocsiba repült pihenni, az átlagnak meg maradt a Balaton.
Abbázia az akkori Jugoszláv tengerpart
Fotó: Fortepan/ Vizsnyiczai Erzsébet
Köztudott, hogy az utazás nem volt egyszerű az előző rendszerben. 1956 után igen szigorúan vették a külföldi utazásokat, különösen, ha nyugat-európai célpontról volt szó. A forradalom után tizenöt évig külön kártyát kellett igényelni mindenkinek, aki szerette volna átlépni a határt, az engedélyeket jórészt csak a baráti szocialista országokba indulóknak adták meg. A személyi igazolványhoz kapcsolódó betétlapokra lehetett kiváltani valutát is, amennyiben olyan szerencsés volt a kérvényező, hogy engedélyezték nyugati utazását. Az úgynevezett kék és piros útlevélrendszer 1972-ben lépett életbe, előbbi nyugatra szólt, míg utóbbi a KGST országokba való utazáshoz volt használatos. Nyugatra meghívó levél alapján évente, egyébként turisztikai célokból három évente lehetett utazni, de a kalandvágyó magyaroknak be kellett szerezniük a munkahelyi párttitkár vagy KISZ-titkár aláírásával ellátott engedélyt is a procedúrához. Akkoriban nagyon ügyelt arra a politikai vezetés, hogy senkinek ne lehessen módja disszidálni. A piros – szocialista területekre szóló – útlevéllel viszont bárhova és bármennyit utazhattunk, igaz maximum csak 30 napot tartózkodhattunk az adott baráti államban. Így nem csoda, hogy akkoriban a külföldi nyaralások nem Olaszországról, Spanyolhonról vagy Görögországról szóltak, hanem inkább Bulgáriában, Jugoszláviában üdültünk vagy a tehetősebbek Szocsiban élvezték a tenger hűs vízét. Az átlag magyarnak pedig maradt egyszerűen a Balaton.
Fotó: Fortepan/ Csőke József
Érdekes, hogy ma a magyarok között abszolút slágernek számító horvát tengerpart, akkoriban jugoszláv színekben korántsem volt olyan népszerű. A Kádár-kori újságokat böngészve egyből feltűnik, hogy milyen sok cikk szól arról, hogy a dalmát vagy fiumei partvidék milyen drága, és mennyire nincs felkészülve a turisták hadára. Ennek hátterében jórészt az állhatott, hogy Titó szocialista rendszere mindig is egy kicsit kilógott a sorból. Ha Szovjetunióhoz hű magatartást akartunk tanúsítani a médiában, akkor inkább Szocsit illett dicsérni Split helyett. Ennek ellenére azért évente már akkor is több tízezer magyar vágott neki Ladáján vagy Daciáján a jugoszláv hegyvidéknek, hogy eljusson az áhított tengerpartra vagy szállt fel egy IBUSZ-buszra, hogy kényelmesebben utazhasson a jugoszláv riviérára. Érdekes, hogy a Lottó-sorsolások is nélkülözték többnyire a jugoszláv utazásokat, míg Szocsiba és a bolgár Napospartra szóló üdülések rendszeresen szerepeltek a nyeremények között, addig a jugoszláv tengerpart csak elvétve. A 70-es évek közepén Splitbe egyébként 3500 forint körüli áron utazhattunk busszal egy hétre.
Jóval népszerűbb volt a külföldi üdülések között a bolgár tengerpart, amely olcsó áraival és kellemes homokos strandjaival gyorsan meghódította a magyar és egyéb KGST turisták szívét. Teljesen érthető tehát, hogy a szocializmus építése közben a bolgár kormány hasonló energiákat és pénzt mozgatott meg a tengerpart fejlesztésére, mint a mi vezetésünk a Balatonnál. Mondhatnánk hazai mintára, hogy ez volt a bolgár aranyhomok aranykora, amikor a legtöbb üdülőhely kiépült. Egészen a II. Világháborúig ugyanis csak Neszebár volt ismert tengerparti üdülőhelyként, Burgasz pedig kizárólag kikötőként működött. Az 50-es és 60-as évek viszont óriási fejlődést hoztak ezen a területen és megépültek a sok helyen még ma is használatos óriási, emeletes hotelek és szállodák végig a bolgár aranyparton: létrejöttek a csodás névre keresztelt üdülőkörzetek, Napospart, Aranyhomok, álmos kis faluból virágzó tengerparti üdülőhellyé vált Pomorje és Micsurin. A Kádár-kor idején Bulgária volt a legelérhetőbb tengerparti célpont az átlag magyarok számára, ahová a 70-es évek közepén akár már 2000 forintos diszkont áron is eljuthattunk. A médiapropaganda is imádta Bulgáriát, hosszas cikkekben ecsetelték Neszebár óvárosának báját és a Fekete-tenger homokos partjainak tisztaságát.
Igazi luxusüdülésnek viszont Szocsi számított, a Szovjetunió első számú nyári nyaralóhelye a Fekete-tenger partján. A párt legelső emberei a legtöbbet ide látogattak el repülővel, így egybeköthették a kellemes időtöltést a kötelező politikai vizitekkel. Egy magyar világutazónak pedig nem kevesebb, mint 9000 forintot kellett leszurkolni az IBUSZ-nál, ha a Szocsiba szeretett volna repülni egy egyhetes tengerparti nyaralásra. Volt is forgalma a szovjet szubtrópikus klímával rendelkező paradicsomnak, májustól novemberig több ezer férőhelyes mamuthotelek várták a turistákat, olyanok mint a Szvetlána a Mamajka és a Lazarevsz. Télen pedig a környékbeli gyógyforrásokra alapozva gyógyturizmus zajlott Szocsi több tíz kilométeres partvidékén, hiszen ez a város a világ egyik leghosszabban elterülő települése. Szocsit egyébként maga Sztálin kezdte el fejleszteni, mivel igen kedvelte az ott lévő „dácsáját”, ahol hosszú hónapokat töltött teljes kényelemben, golyóálló ablakok és szófák által védve. A század elején biztos nem sejtette az a Tarnopolisz nevezetű szovjet kereskedő – aki az első hotelt építette a parton – hogy micsoda lehetőségeket nyit meg az újdonsült kommunista pártvezetés előtt. 1970-re az egykori pár ezres kisváros népessége közel 300 ezer főre duzzadt, hogy ki tudja elégíteni a többmillió utazó igényeit. A rengeteg szálloda, üdülőkomplexum mellett számos színház és mozi is felépült, valamint gyógyászati központok települtek ide mindenféle egészségügyi szolgáltatást kínálva. A pálmákkal övezett Fekete-tengeri üdülőhely imázsa a rendszerváltás után jócskán megkopott, hiába próbálta a Téli Olimpiával és más rendezvényekkel ismét népszerűvé tenni az orosz kormányzat.
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
A cikk elkészítéséhez az Arcanum Digitális Tudománytárat használtuk.
