Összevetjük az idei évet és 1969-et az átlagbér tükrében. Tényleg olcsók voltak az autók, és a víz árában volt a benzin?

Fotó: Fortepan/ Péterffy István

A családi, baráti beszélgetések folyamán, az idősebb korosztály szájából gyakran hangzik el, hogy „régen minden jobb volt”, meg hogy „régen könnyebb volt megélni”. Furcsa egy szerkezet az emberi agy, hiszen a korábbi emlékekről legtöbbször letörli a negatív vetületeket, és ami megmarad, az csak egy rózsaszínbe hajló kivonata a fiatalkori emlékeknek. Hogy mekkora élmény volt egy Trabanttal furikázni a lakótelepen vagy éppen a falu főutcáján, azt ma már nem lehet megállapítani, de hogy könnyebb volt-e autóhoz jutni és azt fenntartani, azt a gazdasági adatok tükrében napjainkban is ki lehet számolni. Lássuk hát, hogy milyen is volt az autós élet 50 éve, 1969-ben.

            Hogy az ember lánya/fia az autós társadalom részese lehessen, ahhoz először is vásárolni kell egy négykerekűt. Az egyszerűbb összehasonlíthatóság kedvéért cikkünkben az új autók árával számolunk (már csak azért is, mert a hiány gazdaságban nem volt ritka, hogy a használt autók drágábbak voltak az újaknál). Ennek megfelelően az autók forgalmazásával foglalkozó állami vállalat, a Merkur kínálatában a legolcsóbb autó 1969-ben éppen a fentebb már említett Trabant volt. Ez az apró autócska akkoriban 46 ezer forintos áron kellette magát. Mivel abban az évben a hivatalos adatok szerint az átlagbér 1766 forint volt (végig ezzel számolunk a továbbiakban), így könnyű kiszámolni, hogy 26 hónapnyi kuporgatás nyomán már be is fizethettünk a vágyott gépre. Ötven évvel később az árlisták legolcsóbb rubrikájában a Lada Granta Sedan található, 1 999 ezer forintos vételáron. Jelenleg a nettó átlagkereset 237 ezer forint hazánkban, így az orosz autóra ma 8,5 hónapot kell gyűjteni. Persze nyilvánvaló, hogy ez a Granta modell inkább csak egy elméleti lehetőség, hiszen egy teljesen fapados verzióról beszélünk, de nézzük is meg gyorsan a választékok alakulását az adott két évben, ha már szóba került.

            1969-ben összesen 18 autótípus érkezett az országba, és ebben a számban már az is benne van, hogy a 353-as Wartburg autókon belül külön típusnak minősült a tetőablakos verzió, ami ma csak egy egyszerű extraként jelenik meg. Az akkori számmal szemben ma 33 márka van jelen az országban. Ha ezeket az autókat csak típus, a motor, a hajtás (2 vagy 4 kerék hajtás) és a karosszéria típusa alapján különböztetjük meg (mondjuk Polo vagy Golf, 1 literes vagy 1,5-ös, két- vagy négyajtós, 2 vagy öszkerekes, stb.), akkor a legnagyobb stréber ma a Mercedes, mely egymaga 231 típussal szerepel az árlistán. Persze bizonyos típusok esetében nem lehet csak úgy besétálni a szalonba, és megvenni a négykerekűt, hanem néha hosszú hónapokat kell várni. Bezzeg régen...

            Régen más volt a helyzet, hiszen hosszú évekbe tellett, mire a vágyott autó (vagy ami éppen érkezett az országba) az új tulajdonoshoz került. 1969-ben például volt olyan típus, amire csak 1974(!)-re vettek fel rendelést és nemritkán akkor sem érkezett meg. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy egyszerűen a Merkur kevés autót hozott az országba. Ez 1969-ben 22 ezer autót jelentett. Persze később nőtt ez a szám: 71-ben már 50 ezer, 75-ben 80 ezer, míg a rendszerváltás előtt, 1988-ban már 130 ezer négykerekűt jelentett. Bár ma a válság óta lábadozó piac ennél az utolsó számnál nem sokkal nagyobb (kb. 160 ezer), de a csúcson, 2003-ban 208 ezer új autót helyeztek forgalomba, és emellett ma magánimportban is 200 ezres nagyságrendről beszélünk, vagyis több, mint 300 ezer országba kerülő autóról. Nem csoda, ha 50 éve igen szerencsés ember volt, aki autóval járt. De vajon miért hozott be ilyen kevés járművet a Merkur?

Fotó: Fortepan

            Alapvetően két okból: a valutaínség időszakában, a szűkös keretből csak igen kevés nyugati autót lehetett vásárolni, ezzel szemben a KGST piac gyárai csapnivaló hatékonysággal működtek és ezért nem is bírták kielégíteni az igényeket. Ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát nézzük meg a romániai Dacia gyár példáján keresztül, mivel ők éppen 1969-ben kezdték el francia licensz alapján a Dacia 1300 gyártását. Ha nem akarunk szőrösszívűek lenni, akkor fogjuk a termelés beindításának nehézségeire, hogy még egy évvel később is csak 4200(!) autót sikerült egy esztendő alatt összeszerelni, de ez a szám a legjobb évben (1984) is éppen csak elhagyta a 83 ezres darabszámot. Amióta a Renault megvásárolta a márkát, csupán ebben a romániai gyárban 350 ezer gépkocsit szerel össze. Ráadásul ezt nem is foghatjuk a modern technikára, mivel a francia márkának éppen 1970 volt az addigi rekordéve, amikor először lépték át az 1 milliós darabszámot (igaz ez több gyárban). Nem csoda, ha éveket kellett várni egy Daciára. Persze ha már sikerült autóba ülni, akkor eljött az igazi kánaán. Az elbeszélések (és a Taxisblokád tanulságai szerint) a benzin már majdnem olyan olcsó volt, mint a csapvíz. Hát nem egészen...          

            1969-ben a legolcsóbb benzinfajta 3 forintba került literenként, így a fentebb említett átlagbérből éppen 588 litert lehetett a tankba csorgatni. 2019-ben ugyan az üzemanyagok ára folyamatosan változik, de nem túlzunk, ha kb. 400 forinttal számolunk átlagban. A mai átlagbérrel kalkulálva ez bizony 592(!) litert jelent. Ráadásul az akkori autók könnyedén nyelték be a 8-10 liternyi naftát, míg ma egy kisautót – kis túlzással – azonnal szervízbe viszünk, ha hat liter fölé szalad. Erre nyugodtan mondhatjuk, hogy az idő mindent megszépít...

            De azt nem tagadhatjuk, hogy az autópályák használatáért egy vasat sem kellett fizetni! Irány a Balaton, matrica nélkül. Nos sajnos nem egészen. 1969-ben ugyanis egyetlen sztráda volt Magyarországon, a Martonvásárig 25 kilométeren nyújtózkodó M7-es. Ma ugyan fizetnünk kell az úthasználatért, de jelenleg 1937 kilométernyi autópályát használhatunk a matrica áráért.

További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!