29 méteres magasságával minden más szobor a feléig ér, ráadásul talán az egyetlen kommunista alkotás az eredeti helyén.

1968 végén Szombathely vezetése rémisztő felismerésre jutott: rádöbbentek, hogy két év múlva lesz az ország felszabadulásának negyedszázados évfordulója, és a városban nincsen egyetlen méltó (értsd nevetségesen, kommunistásan, eltúlzottan nagy) emlékmű, mely előtt – jelentéktelen mivoltukat átélve – ünnepelhetnék a nevezetes dátumot. Bár már 1962-ben felmerült a megyei Végrehajtó Bizottság köreiben, hogy jó lenne legalább egy Szovjet Hősi Temető létrehozása, ám a témára beérkezett vázlatok nem nyerték el a bírálók tetszését.

Annak ellenére, hogy oszlopcsarnokos mauzóleum és hagyományos emlékműforma is szerepelt a pályamunkák között, érzelmi – és valószínűleg anyagi – okokból akkor nem hirdettek győztest, és nem is építettek semmit. A munka végül a körmükre égett, és nyolc helyett alig két év alatt kellett valami látványosat tető alá hozni. A megyei és városi vezetés ekkor hamar összerótt egy pályázatot az oladi dombtetőn, az akkori Gagarin úton létrehozandó monumentum tervezésére, kizárólag vas megyei építészek számára.

Azonban az 1968 januárjában kiírt versengésre beérkezett 7 művel újra csak elégedetlenek voltak. Az 1968 június 7-ei eredményhirdetéskor az egyik esetében például azt rótták fel, hogy szemléletében túlhaladott (jelentsen ez bármit is), míg a többi alkotás nem foglakozott kellő mélységben a problémával. Ezek a munkák, csak mint emlékműre tekintettek a megalkotandó projektre és nem próbálták annak ideológiai fontosságát kellően kiemelni.  

            Valójában a pályázatot nem nyerte meg senki, ugyanakkor két második helyezettet is hirdettek, ráadásul ugyanannak az építésznek, Heckenast Jánosnak a személyében, aki 3 hónappal később már Ybl díjasnak is nevezhette magát a szombathelyi vérellátó alközpont tervezéséért. Az ő két pályamunkájának elképzeléseit egyesítették végül egy valóban grandiózus tervben, melynek kivitelezését az ünnepségek előtt éppen egy évvel, 1969 áprilisában kezdtek meg. Az építés mellesleg magában foglalta egy négyezer fő befogadására alkalmas dísztér kialakítását is az emlékmű előtt, hogy valóban méltó lehessen az a bizonyos tisztelgés.

            Az emlékmű -  mely ma is látható – még a mostani ember számára is lenyűgöző. Két lobogó zászlót ábrázol, melyeket az 1945-ös évszám köt össze. A magasabb zászlón pedig egy bronzból készült (vörös)csillag nyert elhelyezést. Ráadásul mindez mellbevágóan egyszerű, szürke betonanyagból. Bár akkoriban nem volt túlságosan divatban az ilyesmi, ám a városi vezetés különböző szakemberek véleményét is megkérdezte az emlékmű kapcsán. A válaszok között ugyan volt néhány félénk kifogás (az odavezető szerpentin miatt csak az út végén látható a mű teljes egészében, miért nem a városközpontban áll, stb.) valójában kedvező volt a fogadtatás. A munka pedig megkezdődött.

Az épülő emlékmű és az állványerdő

            Ha nem is mondhatjuk ki, hogy a piramisok építését idézték az erőfeszítések, de beszédes adat, hogy a kivitelezés idején a Vas Megyei Építőipari Vállalat összes állványzata(!) használatban volt és az ország más részeiről is hozattak kőműveseket a munkálatokhoz. A műalkotáshoz 150 tonna, míg a zsaluzáshoz további 60 tonna cementre volt szükség ,és egyidőben folyamatosan 25-30 kőműves dolgozott rajta. A kész alkotás 414 köbmétert hasít ki a környezetéből, 3,2 méterre nyúlik a föld alá (az alap) és legmagasabb pontja 29 méterre tör a kék égbe. Összehasonlításként: a pákozdi Miskahuszár szobor 12,5- a Gellért-hegyi szabadságszobor pedig (talapzat nélkül) kevesebb, mint fele, 14 méter magas. Valójában, ha szoborként fogjuk fel ezt a monumentumot, akkor ez a legmagasabb az országban.

            Annak ellenére, hogy az országban a kommunista éra szobrait és emlékműveit legtöbb helyen eltávolították, a szombathelyi Felszabadulás Emlékműve a mai napig is létezik, változatlan helyen és formában. Igaz egy ilyen monstrum elbontása közel akkora megterhelést jelentene a város számára, mint amennyit a felépítése igényelt...