A hetvenes évek közepén kondultak meg a vészharangok és a tó húsz évig a vég szélén táncolt. Az ok kb. 400 millió dollár.
Fotó: Fortepan/ Székely Márton
1972-ben az akkor éledező könnyűbúvármozgalom komoly feladatot kapott: merüléseik során utána kellett járniuk, hogy mennyire igazak a Hévízi-tóval kapcsolatos rémhírek. Ekkoriban kezdett ugyanis terjedni szóbeszéd, hogy a tó vize egyre hűvösebb és lassan el is apad. A búvárok akkor a méréseik alapján a mende-mondák körébe utalták ezeket a kijelentéseket, a tóban élő szörnyről(!) szólóval együtt. Amit azonban megállapítottak, hogy a tó mélyén található egy barlang (a búvárklubról Amphora-barlangnak nevezték el), melyben egy hideg és egy forróvizes forrás adja a tó vizét, és annak hőmérsékletét is.
Négy évvel később azonban már senkinek sem volt kedve kacagni és ostoba hiedelemnek nevezni, hogy a Hévízi-tóval bizony komoly baj van. Ekkor ugyanis Dr. Böcker Tivadar, a Vízügyi Tudományos Kutatóintézet (VITUKI) tudományos osztályvezetője kongatta meg a vészharangot. Ő akkor nem kevesebbet állított, mint hogy a tó vízszintje olyan tempóval csökkent, ami külső vízpótlási igényt jelentett volna kevesebb, mint tíz éven belül. Ő volt egyébként az országban az első, aki a tó haldoklásának okaként a bakonyi bauxitbányászatot nevezte meg. Ez elsőre meglehetősen hihetetlennek hangzik, ugye? Valóban így van, ennek ellenére a kutatások és megfigyelések nyomán egyre valószínűbbé vált. Ugyanis a bakonyi bányák (Ajka, Várpalota, Balinka, Dudar, Iszkaszentgyörgy, Halimba és Úrkút) fokozatos beindulása jól érezhető ivóvízhiányt váltott ki a környéken.
A legnagyobb hatást a Hévízi-tóra és környékére – a szakember szerint – a nyírádi bánya beindulása jelentette, mert abban az időszakban a tó vízhozama egy szempillantás alatt napi 50-55 ezer köbméterről 22 ezer(!) köbméterre csökkent. A légvonalban számított több tízkilométeres távolság nem számít, erre a Nyírádtól északabbra található borgátai termálfürdő esete a legjobb példa, melynek vízszintje ugyanebben az időben hat méterrel csökkent. Ahhoz, hogy miként függ össze a bauxitbányászat és a források vízszintje, meg kell néznünk a kitermelés folyamatát.
Interjú a nyírádi bányában
Fotó: Fortepan/ Rádió- és Televízióújság
A bauxit (az alumínium gyártás alapjául szolgáló érc) általában olyan helyeken és mélységben található, ahol mindent föld alatti karsztvíz borít. Az érchez való hozzáféréshez ezt a vizet ki kell szivattyúzni ezekből a rétegekből, amitől az általános vízszint lecsökken, és az ásandó járatok szárazra kerülnek. A problémát azonban éppen az említett karsztvíz mennyisége okozza. A már említett Böcker doktor számításai szerint a bányák naponta 140-150 ezer köbmétert emeltek ki, és engedtek a különböző élővizekbe (ez ugyanis hihetetlenül tiszta víz), ami a bányászat megindulása óta 1,700 milliárd köbmétert jelentett, ami megközelítette a Balaton teljes vízmennyiségét. Bár ekkor a vizsgálatok arra jutottak, hogy a Hévízi-tó megóvásához elegendő, ha a bányák összes vízkitermelése percenként 400 köbméterről 300-ra csökken, ez a lépés nem bizonyult elegendőnek.
Mivel a vízhozam tovább csökkent, így 1985-ben már drasztikus lépésre volt szükség: a búvárok által felfedezett barlangba egy csövet szereltek be, mely a meleg forrás vizét közvetlenül a fürdőház alá vezette, és egy műanyagfüggöny felszerelésével oldották meg, hogy a langyos víz ott is maradjon és ne oszoljon el a teljes tóban. Ezzel a két méter mélyre nyúló függönnyel nyertek két méter mély, a korábbihoz hasonló hőmérsékletű részt. Ekkorra ugyanis már annyira lecsökkent a hévízi forrás hozama, hogy – a nyár kivételével – nem tudta a teljes tavat felmelegíteni. Persze a bányavállalat mindent megígért, de közben folyamatosan tagadta a felelősségét, és egyfolytában a földben található 400 millió dolláros bauxit kincsre hivatkoztak. Eközben be kellett zárni a Tapolcai Tavasbarlangot, és elapadtak a Tatai Öregtó forrásai...
1989 szeptemberében végül a minisztertanács egyik utolsó intézkedésével bezáratta a bakonyi bauxitbányákat, hogy a hatalmas környezetkárosításnak véget vessenek. A boldogság pedig hatalmas volt egy rövid ideig, ugyanis a várt, robbanásszerű javulás bizony elmaradt. A tó életrekelésének első, tétova jeleit két évvel később, 1991-ben kezdték érzékelni, de a vízhozam csak kb. tíz százalékkal emelkedett. Azonban a hozam változásai kapcsán újabb jelenségeket figyeltek meg. A hozam nyáron újra drasztikusan lecsökkent. Az újabb kutatások végül arra a következtetésre jutottak, hogy a bányászat mellett egy másik tényező, a Balaton környékének megugrott ivóvízszükséglete volt. Ugyanis, amikor a téli időszakban kevesebb vízre volt szükség a magyar tenger környékén, Hévíz újra kivirult. Bár a szakemberek ennek kapcsán arra a következtetésre jutottak, hogy a bányák bezárása nyomán a helyzet komolyan fog javulni, nagyon valószínű, hogy a Hévízi-tó már soha nem kerül vissza az 1972 előtti állapotába...
További érdekességekért, képekért és nettó retró életérzésért látogassa meg Facebook oldalunkat!
