Olcsók voltak és rettenetesek, mindenki így emlékszik rájuk, de vajon hogyan készültek az ipar alkimistáinak remekművei?

 Fotó: Fortepan/ Magyar Rendőr

Ha megkérdezünk valakit, aki nem járatos az üzemi méretű szeszesital gyártás folyamataiban, hogy mit jelent a kommersz ital kifejezés, az valószínűleg gyenge minőségre asszociál. Ez a beidegződés valószínűleg a rendszerváltás előtti időkből származhat, bár az alkoholos italok megkülönböztetésére már a II. világháború előtt is használták ezt a kategóriát (ellentéte akkoriban a „minőségi” ital volt). A kommersz kifejezés azonban abban az időben nem jelentett gyengét, sokkal inkább átlagos minőséget, ami semmilyen kiugró jellemzővel sem rendelkezik. A háború utáni időszak nagyüzemi alkimistái viszont tettek róla, hogy a jelentés vastagon megváltozzon.

            A szocialista rendszer kiépülése – mint minden szektorban – az alkoholgyártásban is a minőség háttérbeszorulását hozta a mennyiséggel szemben. Ahogy a határok fizikailag és piaci alapon is egyre inkább bezárultak, a külföldi alapanyagokat úgy próbálták egyre „gazdaságosabban” felhasználni vagy éppen kiváltani. Emellett a mind nagyobb valutaínség arra kéztette a vállalatokat, hogy az itthon termett, minimálisan is épkézláb gyümölcsöket vagy az abból készült termékeket azonnal exportálják. Az alkoholgyártás számára leginkább a „még elmegy” kategóriás gyümölcsök és szőlőfürtök maradtak, ám még ezekből is többnyire gyümölcspálinka készült (ami szintén kiváló exportcikk volt). Mivel az alkoholfogyasztás az ötvenes évek közepétől meredeken emelkedni kezdett, így valamit ki kellett találni az igények kielégítésére.  

            Az államosított üzemek közül így az Angyalföldi Likőrgyár és a Budapesti Szesz-, Élesztő- és Likőrgyár a kommersz italok nagyvolumenű gyártására rendezkedett be, (az Uni- cum Likőrgyár pedig a különleges likőröket állította elő). Erre az időszakra a kommersz italok már az ún. hidegeljárással készült szeszeket jelentették, melyeket már egyátalán nem főztek. Mivel gyümölcs helyett inkább csak cukorrépa és krumpli állt a szeszipar rendelkezésére, így abból tisztaszeszt állítottak elő, melyet cukoroldattal, és aromákkal (a hatvanas évektől többnyire már mesterségesekkel) ízesítettek, majd vízzel a megfelelő alkoholtartalmúra higítottak és Voilá!  kész is volt a kommersz ital.

            Az 1958-ban alkotott szabványok szerint a kommersz italok (nem likőrök) alkoholtartalma 40, míg a pálinkák 50 térfogatszázalékban kellett, hogy alkoholt tartalmazzanak. Pontosabban kellett volna. A vendéglátóhelyek ugyanis már ekkor is szerették az ipar munkáját maguk befejezni, és az alkoholfokot a saját ízlésüknek (és még inkább profituknak) megfelelően beállítani. A kommersz italok még a hagyományos társaiknál is sokkalta jobban megfeleltek a vizezés (pancsolás) folyamatához. Az 1958-as ellenőrzési jegyzőkönyvek szerint olyan is előfordult, hogy a vérszemet kapott kocsmárosok akár másfél liter rumot is előállítottak egy literes üvegből. De nem csak ez volt a gond a kommersz italokkal. Sokkal nagyobb problémát jelentett, hogy az ízük legtöbbször a gyári minőségükben is katasztrófa volt, ami újra csak a kocsmárosoknak kedvezett.

            Kitalálták ugyanis, hogy a különböző kommersz italokat, szintén kommersz likőrökkel keverik és az emberek így szívesebben is itták őket (persze általában valahogy mindig az olcsóbb alkoholfajta került túlsúlyba a poharakban). Erre 1964 táján már a gyáraknak is reagálniuk kellett, hiszen mégsem lehet ilyen csúnyán becsapni a proletárokat, így már a likőrgyárakban készre mixelték az italokat, a boltokat pedig elborították a Kevertek (a leghíresebb talán a rum-császárkörte likőr volt). Azonban senki sem vádolhatja azzal az akkori ipart, hogy irigy lett volna az otthoni kotyvasztókra, így az ő igényeiknek is igyekezett megfelelni.      

            Ennek megfelelően 1968-ban dobta piacra a Magyar Likőripari Vállalat (MALIV) a „háztartási célokra szolgáló” palackozott, 96 fokos finomszeszt, a háztartásokat pedig elborították az otthon készített tojáslikőrök. Persze ez cseppet sem ártott a kommersz italok piacának, hiszen 1970-ben a MALIV már 14 féle ilyen italt hozott forgalomba. Rumok, Brandyk és likőrök mellet készítettek különböző kommersz pálinkákat is, melyeken büszkén szerepelt a „pálinka felhasználásával készült” felirat. Csupán csak azt felelték el közölni, hogy a kommersz italokba csak az olyan „pálinkák” kerültek, melyek eladásra alkalmatlanok voltak és így tisztaszeszt főztek belőlük, majd ezt használták a hidegkeveréshez.

Annak ellenére, hogy ezek az italok itthon nagyon kelendőek voltak, a keleti blokk többi országa és különösen a nyugati országok nem nagyon lelkesedtek értük. Igaz az utóbbiak nem is nagyon találkoztak velük, hiszen hozzájuk nemcsak, hogy nem exportáltunk ilyeneket, de 1972-től a turisták által látogatott boltok (Konzumtouristok és kiemelt édességboltok) nem is árusíthattak csak minőségi italokat, nehogy ilyen kerüljön a kezükbe.

Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor

Ráadásul a hetvenes években megtermelt 46 millió palack kommersz italból alig 8 millió került külföldre egy olyan rendszerben, amikor a határokon túl adtak el , amit csak lehetett, és csak a maradék jutott az itthoniaknak...  

További érdekességekért a retró világából, keresse fel weboldalunkat!