Az első világútlevél hatására a magyarok rohammal vették be Bécset hazafelé pedig mindenki fagyasztószekrénnyel jött.
Bár a nagy ausztriai bevásárlórohamok csak közvetlenül a rendszerváltás előtt indultak meg, a bécsi Mariahilfer strasse először 1984 környékén kezdett magyar szótól zengeni (sajnos gyakran szó szerint). Az első magyar turisták még többnyire akkor tünedeztek fel a környéken, amikor bevezették a kék (a keleti blokkon túl is érvényes) útlevelet és évente egyszer, fejenként 50 dollárnyi valutával, szervezett csoportokban indulhattak az osztrák főváros felé. Ami ott fogadta őket, az a kommunista ellátóhálózat és kereskedelem után maga volt a sokk. Igaz ebben az időszakban elsősorban az ott élő magyar boltosoknál csapódott le a forgalom nagy része.
A piacgazdaságot addigra megtanuló idegenbeszakadt hazánkfiai rengeteg, itthon még ismeretlen trükkel hálózták be a centrumos szatyrokkal felvértezve rohamozó magyarokat. Az utcán „slepperek” kószáltak, akik mindig tudtak egy „nem drága, tuti” boltot (a munkaadójuk üzletét). Ott kedves magyar szóval sózták a kiéhezett turistára a többnyire eladhatatlan, filléres bóvlikat, melyekhez sem garancia, sem szervízháttér nem járt. A nyelveket nem beszélő és a nyugati kereskedelem trükkjeit hírből sem ismerő magyaroknak pedig elég volt a magyar szó, hogy minden pénzüket az ilyen boltokban költsék el a „Nyugati álom” többnyire taiwani koppintásaira. Ráadásul ezek az élelmes boltosok a cserekereskedelemben is profik voltak: a termékekért cserébe – pénz helyett – téliszalámit, cigit is elfogadtak, melyeket busás felárral adtak tovább a kint élő és hazai ízekre vágyakozó magyaroknak. A hazai Symphoniát például 1984-ben 6 schillingért számították be az árakba, majd ők már tízért adták tovább (ráadásul akkor a legolcsóbb legálisan beszerezhető cigaretta 24-be került bécsben). Végül 1988-ban végeszakadt a bájos kis mutyizások idejének.
Ebben az évben vezették be ugyanis a – szinte – bárki által igényelhető világútlevelet, majd törölték a kiváltható valutamennyiség korlátozását is. A hatás pedig elsöprőnek bizonyult: míg 1984-ben 625 ezeren lépték át nyugat felé a magyar határt, ez a szám 1988-ra 3,3 millióra(!) nőtt. Az ország szűkös valutakészlete pedig egyszerűen képtelen volt lekövetni a brutális mennyiségű igényt. A kormányzatnak egyszerűen lépnie kellett valamit, de a világútlevél visszavonása valószínűleg európai léptékű blamát jelentett volna. Ekkor – 1989 januárjában – szültetett a nagy ötlet a dupla szigorításról. Első lépésben a forint értékét lefelezték a dollárhoz képest (vagyis ugyanannyi forintért már csak fele annyi valutát vásárolhattak a magyarok) és a vámolandó termékek értékhatárát 5000 forintra csökkentették (vagyis minden ennél drágább termék behozatalát vám terhelte). Ez utóbbi intézkedés életbe lépését pedig jó előre be is jelentették. Ezzel szabadult el végérvényesen a pokol! Elérkezett ugyanis az 1989 április 4-ei hét...
Egy olyan hétről beszélünk mely már a tavaszi szünetre esett (a gyermekes családok is mobilisabbá váltak) és melynek lezárulta után (április 9-én) lépett életbe az említett vámszigorítás. Ami ezek hatására történt azzal pedig tele volt a világsajtó és minden ember emlékszik rá, aki élt már abban az időszakban. Ez volt ugyanis a „Nagy Gorenje Roham” hete. A nyugati vásárlás ízébe belekóstolt magyarok gyakorlatilag egyszerre döntöttek úgy, hogy még egy utolsó rohamot indítanak, mielőtt lezárul a – korlátlan - ausztriai vásárlások lehetősége. Bár a hét kezdetén – a nálunk ünnepnek számító április 4-én – is szinte megszállták a magyarok Bécset, igazán brutálissá 7-8 vált a roham.
Vajon hányan látták Schönbrunnt a nagy roham közepette?
Ekkor már az üzletek hajnali kettőkor(!) nyitottak ki, de így is eladóknak kellett tartani az ajtókat, hogy a nyitáskor ne tépjék le azokat. A Bécs felé igyekvő autótömeg Tatabányáig torlódott fel és a legtöbben ott is hagyták a kocsit az úton. Ők gyalog sétáltak át a határon és visszafelé kölcsöntalicskán egyensúlyozták a beszerzett mélyhűtőládát (valamiért ez lett az ikonikus terméke ennek a rohamnak). Bár az előjelek nyomán a Bécs környékiek próbáltak előre menekülni és szinte minden istállót „Elektromarkettá” alakítottak, valamint az összes bolt darut bérelt, hogy az autók tetejére emelhessék a megvásárolt Gorenjéket, erre nem lehetett felkészülni. Az utolsó hétvégén több településen ülősztrájkot tartottak az osztrák asszonyok, mert már az úton való átkelés is lehetetlenné vált. A végső mérleg pedig megdöbbentő!
A nagy roham idején egy hét alatt 2 milliárd schillinget hagytak Ausztriában a magyarok, ami mai árfolyamon nagyjából 144 milliárd forint. A vámosok becslése szerint napi 3500 hűtőláda, 5600 képmagnó, 4 ezer televízió, ennél kicsit több Hi-Fi-torony és közel 5 ezer számítógép került be az országba. Ráadásul egy élelmes kereskedő elérhető árú személyautókat is árult a határ közelében (itthon még ekkoriban még életben voltak a többéves várólisták), így az ő 160 közeli eladásit is ide lehet számítani. Nem csoda, hogy egy osztrák paraszt ember feltette a kérdést, mely minden újságban megjelent: „Mondja uram, maradt autó Magyarországon is?”
