A téglaporos paprika valójában csak a belépő szint. Az almacsutka-kávébab és a gipszezett tej már igazi „művészet”.

Harc az önjelölt alkimisták ellen

Fotó: Fortepan/ Kovács Márton Ernő

Bár a termékek – és itt az ételekre is gondolunk – hamisítása valószínűleg egyidős az emberiséggel, az áruhiányos időszakok – és az ezzel járó extraprofit lehetősége – mindig nagyobb számban viszi bűnbe az önjelölt alkimistákat. Az ételhamisítások száma és az elkövetők kreativitása így jóval nagyobbá vált a háborúk időszakában és a kommunizmus áruhiányos korszakában is. Bár a téma kapcsán valószínűleg mindenkinek a nyolcvanas évek téglaporos paprikahamisítása ugrik be elsőnek, ahogy látni fogjuk, ez jócskán a szerényebb házivegyészet kategóriájába esett. A téma elemzéséhez a hamisítások ellen harcot hirdető élelmiszeripari laboratóriumok jegyzőkönyveiben kutakodtunk.

            A hamisítások örök klasszikusa a tehéntej, persze itt nem arra kell gondolni, hogy valami mást árulnak tej helyett. A büntetőjog úgy értelmezi az ételhamisítást, hogy a termékből elveszünk egy fontos (és drága) összetevőt - a tej esetében ez többnyire a fölözést jelenti – és/vagy olyan dologra cseréljük, vagy olyan dolgot keverünk hozzá, mely eredetileg nincs vagy csak kisebb százalékban van meg a termékben, mint a tej vizezése esetében. Érdekes módon a magyar hatóságok a II. világháború utánig csak 2,8 %-ban maximálták a tej zsírtartalmát, míg a magyar tehenek a kontinens egyik leggazdagabb tejét adják. Így valójában a 3,6-3,8 %-os tej vízzel hígítása sokáig nem is minősült bűncselekménynek. Annál inkább annak tekintették, amikor a hamisítók keze nagyon megszaladt, aminek nyomán a vizezett és fölözött (az értékes részt eltávolították és drágább termékek gyártására használták) tejet már krétaporral kellett sűríteniük, hogy emlékeztessen az eredeti italra. Persze az ilyen machinációt gyorsan lebuktatta a tej kékes elszíneződése, ám a fertőzött kútvízzel való felöntést csak a kórházi kezelések megnövekedett száma tudta jelezni. Persze volt olyan, aki annyira „lelkiismeretes” kereskedőnek bizonyult, hogy a nyakára aludt, zsírmentes tejet már nem volt szíve ezen a néven eladni. Inkább felütötte egy kis liszttel és drágábban, tejfölként árulta...

              Mennyivel biztonságosabb volt egy jó disznóvágás után kolbászt venni... Hát valójában nem. Igazából a kolbászok, szalámik szintén az házialkímia sztárjai. Itt a trükkök sora a már megpenészesedett áru lekefélésével és beolajozásával indult, de az újonnan készült finomság is tartalmazhatott meglepetéseket! A folyamat úgy nézett ki, hogy készítéshez tiltott – legtöbbször hasfájást okozó – vagy olcsóbb állati részeket használtak, ezt követte a keményítővel feltöltés (így több vizet vett fel a termék és nagyobb lett a súlya), majd a kátrányfestékben kifőzés, melytől a kolbász a guszta, pirosba hajló színét nyerte. Persze az ízesítéshez ilyen esetekben szintén hamisított fűszerek használata volt a stílusos.

            Itt el is érkeztünk a pirospaprikához, mely esetében a téglaporozás igazán humánus megoldásnak számított.  Korábban inkább az volt a menő, hogy ledarál kukoricacsumát festettek meg ólomtartalmú festékkel, ami persze mérgezést okozott. Az utolsó ilyen ólommérgezésben egy teljes magyar család került kórházba, amikor ukrán „olcsó” pirospaprikát vásároltak a kilencvenes évek közepén! De nem járt jobban az sem, aki borsot vásárolt a piacokon. Ehhez prézlit, ostyahulladékot, dióhéjat őröltek porrá, ezzel eresztették fel. Ha már nagyon keserű volt, megcukrozták. Volt egy zseniális hamisító, aki bükkönymagot őrölt, pörkölt és darált bele a borsba.

A piac a vegyészkedés igazi fellegvára volt

Fotó: Fortepan/ Vaskapu Utca

            Az alapvető élelmiszerek esetében a cukrot többnyire liszttel, de néha sóval is felütötték, ami egy sütemény készítésénél azért okozhatott meglepetéseket! Hát még az, ha a hozzá használt lisztet gipszporral dúsították és dagasztás közben az „malterrá” állt össze.  Ehhez már csak egy kis tökből, cukorból, citromsavból és színezékből vegyített házilekvár kellett a tökéletes eredményhez. Ha közben megolvasztott vaj alján homokszerű anyag jelent meg, akkor ott is kaptunk egy kis lisztet vagy gipszet. Sebaj, majd a csokimáz elfedi a szörnyűségeket! Persze csak akkor, ha nem kátrányfestékkel kezelt burgonyacukrot kaptunk az árusnál csokoládé helyett.

            A paprika esetéhez hasonlóan életveszélyes trükköket vetettek be a nyereség reményében a „frissen” vágott baromfinál, melyről mindenki tudja, hogy minél sárgább a bőre, annál ízletesebb vagy annál több (erősen rákkeltő) anilinnal kenték be. De ez még mindig csak móka és kacagás a só- vagy kénsavval felütött ecethez képest. Ez bizony már tömény életveszély. Mellesleg az ilyen folyadékot össze kell rázni és megnézni a habját. Ugyanis bármilyen színű is a jóminőségű ecet, a habja mindig színtelen marad. Ha a hab elszíneződik, akkor valamivel felütötték a folyadékot!

            Ha még nem ment fel eléggé a vérnyomásunk, akkor vegyünk elő egy kis kávét vagy teát, és igyunk belőle egy jót. Ha ettől sem dobog a szívünk, akkor a tea esetében valószínűleg a kávéházak szemetéből összegyűjtött, egyszer már lefőzött leveleket vettünk, melyeket gondosan újraszárítottak. A kávénál már a pörköléskor megindulhatott a csalás, ugyanis ilyenkor a hűtőszitán vízzel locsolták a terméket, így jóval kevesebbet kellett egy kilós csomagba tenni a magokból a turpisságot az leplezi le, hogy a túlvizezett babok daráláskor nem recsegnek. Persze akkor sem, ha almacsutkához kevert lisztet vettünk, melyet valamilyen eszközzel babformájúra gyúrtak és fekete gyantába áztattak. Az ilyen extrém esetekben már eszébe jut az embernek egy régi vicc, melyben a fagyistól megkérdezik, milyen összetevőkből áll a finomsága. Ő így válaszol: „Tíz százalék cukros víz, tizenöt százalék jég... és hetvenöt százalék haszon!"

További érdekes sztorikért, nettó-retró életérzésért látogassa meg facebook oldalunkat!