Szintező félméteres hibával, motorblokkok az almaraktárból és öntvény 16-ik próbára. A hazai gyáripar sötét középkora.
Fotó: Fortepan/ Péterffy István
— Tudod, mi bizonyítja, hogy a szocializmus magasabb rendű társadalmi forma, mint a kapitalizmus?
— Hát az, hogy mindent kibír: lustálkodást, pazarlást, felelőtlenséget. A kapitalizmus ebbe már régen belepusztult volna ...
Egy kis pesti humor a hetvenes évekből, a selejtgyártás legendás évtizedeinek közepéről. Ahhoz, hogy megértsük a vicc lényegét, el kell merülnünk egy kicsit a szocialista ipar minőségi előírásokat kreatívan értelmező világába. Nézzünk is először néhány hajmeresztő példát:
Állami építkezés 1960-ban. A munkálatok még éppen csak megindultak, amikor kétségbeesetten hívták a tervezőt. Az ő általa készített anyagokon jelölt talajszintek ugyanis semmiképpen sem jöttek ki a helyszíni méréseknél. A tervező a helyszínre sietett és a munkások szeme láttára mért mindent újra. Nem találják ki: a szintezés tökéletesre sikerült! Mint ahogyan a kivitelező új mérése is. A hosszas fejvakargatás nyomán a kivitelező által használt szintezőre terelődött a gyanú, és a vizsgálat be is bizonyította a sejtéseket. A szintező skáláján volt egy fél méteres kihagyás (a 25-ös beosztás után a 30-as következett), ráadásul több helyen felcserélték a bevésések sorrendjét is. Egy olcsó eszköz selejtes kivitelezése hosszú időre leállította az építkezést, és ki tudja hány illesztési hibát és egyebet hozott még „tető alá” azelőtt.
Újabb, más jellegű példa: A székesfehérvéri Könnyűfém kutató részlege komoly megbízást kapott. Minden mást eldobva kísérletezzenek ki egy ötvözetet, mely alkalmas dobozossör gyártására. Ők szót is fogadtak, és teljes kapacitással a munkába vetették magukat. Bár az országban minden más fejlesztési folyamat azonnal megakadt, ez a projekt alig egy év alatt sikert hozott. Minden megvolt: elismerés, anyagilag és szellemileg, gyári ünneplés, stb., majd jött a kijózanodás. Végre közölték a lelkes fejlesztőcsapattal, hogy Magyarországon nincsen sörösdoboz-gyártó gépsor, és annak beszerzését nem is tervezi senki még vagy tíz évig.
A két példa jól mutatja, hogy a nagy közösbe lapátolt munka esetében a nemtörődömség hogyan termelt selejtet vagy éppen felesleges erőfeszítést, és miként csökkentette a (valóban produktív) termelékenységet minimálisra. Ha pedig azt gondolnánk, hogy elszigetelt esetekről van szó, akkor nézzünk pár számot arról, hogy mennyire is volt jellemző a selejttermelés a hatvanas-nyolcvanas évek magyar iparában!
A Pamutkolor Művek 1970-es éve nem minősült kiugrónak ebben a tekintetben, bár a kifogástalan minőségű áruk részaránya némileg csökkent az előző évihez képest. Míg akkor 85, 1970-ben már csak 83 százaléknyi eladható terméket sikerült legyártani. ugyanakkor ez csupán az átlag volt. Az egyik termékcsoportban a három hét alatt legyártott 20 ezer méter anyagból 15 599 méternyit küldött vissza a kereskedelem, mert jóval keskenyebbre sikerült az előírtnál. Ehhez képest a debreceni Gördülőcsapágy-gyár selejtaránya nem is tűnik olyan rossznak (persze akkori viszonyok között). Ők 1,2 millió darab elkészült furatot ellenőriztek a gyárban egy hónap alatt, melyből 40 ezer lett selejt, mintegy 600 ezer forintnyi kárt okozva.
Fotó: Fortepan/ Fekete Bálint
Az okozott kár nagyságáról egyébként a Kohó- és Gépipari Minisztérium adatai beszélnek a legegyértelműbben. Ők az 1961-es évben egy utazókiállítást szerveztek az alájuk tartozó üzemek azévi selejtjeiből, és ennek keretében ismertették az adatokat. Számításuk szerint a teljes selejtkár abban az évben megközelítette az 1 milliárd(!) forintot. Azt is kiszámították, hogy ha egy kis odafigyeléssel, ha legalább 5 százalékkal csökkentették volna ennek mértékét, akkor a különbözetből 333 kétszobás lakást lehetett volna felépíteni. Persze könnyű erre azt mondani, hogy a közösnek soha nincsen gazdája - elég ma csak a céges autókat vagy a hányatott sorsú tömegközlekedési eszközöket megvizsgálni - azonban néhány példa rámutat, hogy itt bizony a teljes rendszer a hibázásra épült.
Hajdúsági gépgyár: 207 mosógépből 142 selejt. Az ellenőrzés kimutatta, hogy egy hibás öntvény miatt sikerült ezt a döbbenetes adatot produkálni. Az öntödében viszont a Hajdúságira mutogattak, hiszen év közben döntöttek többször a szóban forgó öntvény átvételének leállításáról, majd újraindításáról. Az öntöde szerint ilyenkor a munkásoknak minden alkalommal újra be kellett tanulniuk a műveletet, mintha megint szakmunkástanulókká változtak volna. Az eredmény: a roncsolással ellenőrzött öntvények közül 16-ot kellett összetörni, mire az első hibátlant megtalálta a MEO. Persze volt más, hasonló példa is.
A Csepel Művek motorblokkokat gyártott a Rába számára, ám időközben befutott egy külföldi (tőkés) megrendelés. A magyarok számára végzett munka rögtön a kevésbé fontos tennivalók közé került, és külső megoldást kezdtek keresni. Találtak is! A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság almaraktárában (!) találtak pár ráérő köszörűst, akik rögtön neki is álltak a Rába motorblokkoknak. A közel 40 százalékos selejttermelés ebben az esetben már szinte hízelgőnek tűnik...
Persze sokáig lehetne sorolni a példákat, ám könnyű belátni, hogy egy rendszerben, ahol a lényeg a teljes foglalkoztatás, és kizárólag a gyártási darabszám túlteljesítése ér jutalmat, ott kódolva van a nemtörődömség, a hozzá nem értés. A terveket pedig többnyire politikailag megbízható emberek készítették szakértők helyett, és hasonló emberek ellenőrizték annak betartatását is. Igaza volt a viccnek, a piacgazdaság valóban nem bírta volna ezt ki...
További érdekességekért, nettó-retró életérzésért tekintse meg Facebook oldalunkat!