Hiába mutattak jól a hatvani asszonyok munkássisakban a híradóban, a kimerült bányák gombaföldjei hamar megbuktak.

A hatvani nők a föld alá indulnak...

A II. világháború után kezdődő két évtized volt a magyar mélyművelésű bányák aranykora. Az iparág szárnyalt, amit mit sem bizonyít jobban, mint hogy 1949 és 1964 között 36-ról 126-ra nőtt a bányák száma, míg a csúcson ezek a bányák 126 ezer embernek adtak munkát. Ennek megfelelően 1960-ban, amikor a bányajáratokban történő gombatermesztés ötlete először felmerült, annak még nem üzleti jellege dominált. Magát a tevékenységet inkább az idős és csökkent munkaképességű bányászok foglalkoztatása érdekében kezdték meg. Az első feljegyzett hely a Borsodi Szénbányászati Tröszt által üzemeltetett Albert-telepi II. akna volt.

            Maga az ötlet, hogy a bányavágatokban termesszék a sampinyon (ma már inkább csiperke néven ismert) gombát, elsőre zseniálisnak tűnt. Ez a gombafajta ugyanis egyátalán nem igényel fényt sem a termőtest megjelenése előtt, sem termő állapotban. Ráadásul a tárnákban állandó 17-19 fokos hőmérséklet és kiegyensúlyozott páratartalom uralkodik. Így megspórolható a költséges temperálás, ráadásul a szén szállítására épített infrastruktúra is tökéletesen megfelel a táptalaj és a leszüretelt gombák szállításához. Az ötlet gyakorlati alkalmazásának pedig újabb lökést adott a szénbányászat csökkenő igénye is 1964 után.

            Ebben az időszakban a szénhidrogének (gáz, olaj, stb.) előretörése és egyre nagyobb arányú kitermelése folytán a szénbányászat aranykora véget ért. A korábban a gazdaságosság határán billegő, nehezen fejleszthető bányákat sorra zárták be, miközben az iparágból mind több pénzt vontak ki.

A mérés és csomagolás is helyben intézték

Ennek megfelelően 1965-ben Tatabányán is megkezdték a gombatermesztést a bezárt vágatokban, ám még ekkor is a maradék bányászcsapat élelmezésének gazdagabbá tétele volt az elsődleges cél. A Budatétényi Gombatermelő Vállalat szakemberei segítettek a bányászoknak elsajátítani az ehhez szükséges fogásokat. A bánya csökkentett kitermelése mellett sokuknak szabadult fel idejük a növénykék gondozásához.

Ültetvény a mélyben

            Eközben egy okos elme kitalálta, hogy a nyugati piacokon szinte mindig hiány van a minőségi gombából, így Magyarország – keményvaluta igénye enyhítésére – felpörgethetné a gombatermesztést. A Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) ennek megfelelően 1966-ban létre is hozta a Gombatermesztési Országos Szövetkezeti Központot, hogy az akkori egymillió kilogrammos termelést néhány év alatt az ötszörösére növeljék. Csak összehasonlításként: ekkoriban Nyugat-Németországban 1966-ban 150 ezer kg volt a teljes termés. Első körben a TSZ-ek (például a dohánytermelő szövetkezetek) üvegházait kívánták bevonni a termesztésbe, melyek az év kilencven százalékában üresen álltak (évi 2 millió kg-os mennyiséggel számoltak). Szintén szemet vetettek az akkor már komoly mennyiséget kitevő, bezárt bányajáratokra is, ahol ekkor már szigorúan üzleti alapon tervezték a gomba termesztését.  

            Az új kezdeményezés első fecskéje a hatvani Lenin TSZ és a Petőfibánya együttműködése lett. Mivel ebben az időben az ország vezetése úgy gondolta, hogy a nők munkábaállítása hatalmas munkaerő-többletet és ezen keresztül gazdasági fejlődést jelenthet, így itt már eleve a hatvani nőkre tervezték meg a projektet (lásd a filmhíradóban).

Hatvani nők a filmhíradóban 

Az ötlet valóban briliánsnak tűnt, hiszen külföldön jól eladható terményt állíthattak elő, a munkaerőpiac eddig kihasználatlan rétegei, ráadásul drágán felépített és feleslegessé vált infrastruktúra használatával. Ahogy akkoriban szokásban volt, nem is agyaltak sokat a megvalósítás esetleges buktatóin vagy éppen a gazdaságosság kérdésein, hanem azonnal 10 ezer négyzetméteren vágtak bele a kalandba. Ráadásul nem csak Hatvanban, hanem szinte az összes parlagon maradt bányában elkezdték a gombatelepítéseket. Sajnos azonban a siker eleve kizárt volt már az indulásnál is.

                 Hiába mutattak ugyanis kiválóan a filmhíradókban a kor héroszai, a gumicsizmás, munkavédelmisisakos munkásasszonyok, a számításba igen komoly hibák csúsztak. Már maguk a filmeken szereplő nők is csak a kamerák előtt viselték a kirakatmosolyt, lenn a mélyben inkább a folyamatos félelem volt az úr. Ahogyan többen is nyilatkozták későbbiekben a lapoknak, folyamatosan rettegtek kőomlásoktól, a gázbetörésektől és attól, hogy a sötétségben nyakukat szegik vagy éppen egy vízzel elöntött vágatba zuhannak. De ennél is komolyabb problémák kezdtek mutatkozni az üzlet anyagi oldalán. A csiperke ugyanis egyáltalán nem igényli a fejlődése során a CO2 jelenlétét. Ez a gáz azonban a táptalaj bomlása során nagy mennyiségben keletkezik. Eltávolítani csak folyamatos levegőcserével lehet, mely a egy mély vágatban ha nem is lehetetlen, de horror költségekkel jár. Mindemellett az is kiderült, hogy a felszíntől távolabb fekvő, mélyebb vágatokban a szállítás (a tápanyag le- és a gomba feljuttatása, a munkaerő mozgatása) költségei megsokszorozódnak. Az állandó, önmagától fennmaradó klíma okozta spórolás ezeket nem volt képes egyensúlyozni. A bányák közül Nógrádban számoltak utána először a pénzügyeknek és egy évvel az indulás után, 1968-ban fel is hagytak a gombatermesztéssel. Bár nem sok vigaszt nyújt számukra, de felállítottak egy szomorú rekordot: sikerült az ország legdrágább gombáját itt termelni egy évig...